A Haza ellensége
Kik Hazánk ellenségei?
Az utóbbi időben ez a kérdés egyre többször fordul meg a fejemben – pokoli lelkem bugyrában pedig fortyog a tisztítótűz pusztító magmája. Az emberi aljasságnak lépten-nyomon belebotlok ékes példáiba…
Mivel én Démonnak (egészen pontosan az inkubuszok egy új generációs fajtájából való egyednek) vallom magam, ezáltal mondhatni abszolút kisebbség vagyok nemcsak az országban, de az egész világon is. Érdekességképp nem tagadom, hogy voltak zsidó, osztrák és a történelem könyvekből talán ismerősen csengő Uray őseim is. Én nem hiszem, hogy a származás bármire is kifogás lenne, ennek ellenére tapasztalom és belátom, hogy megindokolhatja az ember viselkedését.
Mindig is különc voltam, de kiállok azért, aki és ami vagyok. Kiállok érte, azaz nem tűröm, hogy mások mondják meg, mit szeressek, és mit ne. Azonban, hogy mit engedhetek meg magamnak a tettek mezején, ahhoz már másoknak is sok köze van.
Én alapvetően liberális eszméket vallok, de az nem liberalizmus, amikor valaki egy rózsaszín bibliával dörgöli a pöcsét egy kamion tetején. Félreértés ne essék, antiklerikális vagyok – de ez egyértelműen deviáns viselkedés, polgárpukkasztó provokáció, azaz nem felel meg a liberalizmus egyik fundamentális elvének: “Élni és élni hagyni.”
Ez az a viselkedés – az önző, szűklátókörű, konok élvetegség – ami romlásba dönti a társadalmat. És ugyanide tartozik a bűnözés, a logikus indoktól mentes, gátlástalan erőszak is.
Hogy mire gondolok? Felmérések alapján a gyerekek két harmada az erőszakot és a bántalmazást tartja az életben való előbbrejutás legcélravezetőbb módjának. Természetesen a “távolról sem etnikai eredetű” verésekről van szó…
Annyira “szeretem”, hogy felkapnak pár fogalmat, és rettegett tabukká misztifikálják: “etnikumok”… Mindenki tartozik valahová; mindenki eltér valakitől – és mindig azért ártunk valakinek, mert valamiben nem olyan, amilyennek mi akarjuk. Fáj az, amikor leszállok a buszról, és füttyöngetve próbálnak rávenni, hogy odaforduljak. Fáj, amikor – miután ez kudarcot vallott, fennhangon fikázzák a hajamat, a farmerdzsekimet, és mindezek után még tetézik ezt azzal, hogy az egyik utánam szól, hogy “Gyere te geci, megbaszom a segged!” – azt hiszem, ezek után én kérek elnézést.
Szerintem egy értelmiségi társadalom nem lehet mentes az erőszaktól, inkább ki kell bővítse azt a tudatosság és a felelősség, az erkölcs erődítményével. Nem elég tövig nyomni a gázt, és jobbra-balra rángatni a kormányt… A szegre se mindegy, hogy hogyan csapsz rá, mert egy ferde ütéstől elgörbül és pocsékba megy.
Szerintem egy társadalom célja a gyarapodás, amit nem lehet egymáson taposva elérni. Szép is lenne, ha a hegymászók azon hadakoznának, hogy ki látja meg először a csúcsot…
A mai társadalmi modell Magyarországon (és több másik országban is) a tumor. Miért mondom ezt? Mert normális esetben minden szervezetben keletkeznek hibás részletek – daganatos sejtek, amik parazita módjára csak szaporodnak és hízlalják magukat. Ezeket a sejteket normális esetben a szervezet immunrendszere elpusztítja – igen, a daganatos sejteket is. Viszont egy hibásan működő immunrendszerben a tumorsejtek felülkerekednek a védelmi rendszeren, és összetömörülve, felgyűlve szép lassan elsorvasztják, megfojtják a szervezet egészét, hibás működésükkel megfertőzve a szervezet más területeit is.
Részei vagyunk az egésznek. A kérdés csak az, hogy hasznosak vagyunk-e? Mert ami haszontalan, azt hasznossá kell tenni; ami pedig kártékony, azt megpróbálni hasznosítani – és hogyha ez is kudarcot vall: eltávolítani a társadalomból.
Elsőre keménynek tűnhet, amit írok, pedig a valóságban teljesen természetes. Az AIDS-es (immunhiány-betegség) jogrendszerünk és neveltetésünk hibája az a gondolkodásmód, hogy még az arra méltatlanokkal is legyünk irgalmasak. Az irgalom határa addig kell terjedjen, ameddig egy nagyobb egység érdekeit nem sérti. Egy társadalmat nem lehet érzelmi, humánus alapon felszabadítani, liberalizálni. A társadalom az, ami által, amiben és amiért létezünk. Amit meg akarunk valósítani, végül részét, értékes építőkövét fogja képezni annak az egységnek, amit alkotunk, és minden olyan tornya ennek az építménynek, ami korhadt alapokra épült, sokkal nagyobb kárt okoz majd, amikor egészében omlik össze, mintha félredobtuk volna azt az egy szúvájta gerendát, ami megroppant alatta.
Köszönöm, hogy végigolvastad ezt a kimerítő esszét, remélem, sikerült vele gondolatokat ébresztenem benned is.
2009/09/05 at 22:18
Nos, én leírnám a véleményemet, úgy az egész oszágról, ha nem gond. Tehát:
Gyűlölöm Magyarországot. Rühellem. Utálom. Nem csak úgy a sötét, szürke hangulatát minden épületnek, hanem főleg az emberi viselkedés miatt is. És ekkor jön a divatos mondat: El lehet menni. Jó, elfogadom, de a gond, hogy mind pénz függő, és kilátástalan a helyzet, pont, mint ebben az országban..Véleményem szerint egy ország már nem lehet erős, ha az elbukott harcait ünnepeli. Úgy sem lehet erős ország, hogy ha a háborúba menetelő emberek fel vágják az erüket, miközben a himnuszt hallgatják. Véleményem szerint pocsék az is. Lehet, hogy szép a zenei aláfestés, de a tartalom…gyenge. És ugye a gyenge elpusztul. A magyar emberek folyton a múltba tekintenek, folyton hangoztatják, hol erőszakosan, hol finoman, de határozottan a véleményüket egy adott dologról, de az erőszakos fajta a mérvadó. Mindig mosolyogva figyelem a nagy hungaristákat, a nagy eltakart arcú hordát, amint tönkre teszik szeretett országú fővárosát, mert a kormány elrontja azt. Azonban lehetséges, hogy a kormány gazdaságilag teszi tönkre az országot, viszont az emberek erőszakos, már-már állatias viselkedése, és az egyre nagyobb mértéket öltő elbutulás hatja nyomorba eme helyet. Véleményem szerint Magyarország, mindig ilyen helyzetbe lesz, hacsak el nem pusztul, el nem törlik a Földről. Még ha Trianont is visszavonnák (ami már kb. 80 éves, de még mindig aktív téma a nagy magyaroknál, akik Kárpátiát hallgatnak, és kocsmákban sírnak a helyzetük miatt), akkor se működne jobban az ország. Csak még rosszabb lenne, hatalmas fejetlenség..stb. Magyarország ellensége a lakói. Tudatos, és nem tudatos tevékenységeivel döntik romba, és nyomorba az egész helyiséget. Változtatni késő, az emberekben túlságosan beivódott az ostobaság, a degeneráltság, az általánosítás, az elítélis, az agresszió.
2009/09/09 at 06:31
Randall:
A Himnuszhoz hozzátenném azt is, hogy állítólag még a dallam se eredeti, úgy hallottam, hogy a Császári Himnuszról lett a nagyja koppintva.
Én azért azt látom, hogy sokan vannak, akik képesek értelmesen gondolkodni, példának okáért itt vagy te is. A nyelvünket pedig még én is sajnálnám, mert irodalmilag az egyik legárnyaltabb nyelv a világon.
(Tegyük hozzá, hogy minél árnyaltabb egy nyelv, annál árnyaltabban és egyértelműbben képes átadni az információt is.)
2010/07/14 at 00:15
Ebben az országban nincs is lehetőség változtatásra, az emberek is azért olyanok amilyenek, mert tudják ezt, de nem fogadják el. Mit tegyenek? Maradjanak csendben? Hiszen csak a szavaik vannak. Tettek is lehetnének, de akiknek lenne rá lehetősége az nem tesz. Illetve a tettek, azok a tettek amik jelen vannak. Ostobaság, a degeneráltság, az általánosítás, az elítélés, az agresszió.
2011/12/03 at 22:59
Van egy gondolat, ami nekem egyből szöget ütött a fejembe: “Mindig is különc voltam, de kiállok azért, aki és ami vagyok. Kiállok érte, azaz nem tűröm, hogy mások mondják meg, mit szeressek, és mit ne. Azonban, hogy mit engedhetek meg magamnak a tettek mezején, ahhoz már másoknak is sok köze van.”
Na mármost, én tejesen egyetértek ezzel, én is ilyen vagyok, viszont pont ezért nem tudom elfogadni, amit később írtál.
“Részei vagyunk az egésznek. A kérdés csak az, hogy hasznosak vagyunk-e? Mert ami haszontalan, azt hasznossá kell tenni; ami pedig kártékony, azt megpróbálni hasznosítani – és hogyha ez is kudarcot vall: eltávolítani a társadalomból.”
Kérdem én, akkor engem most el kéne távolítani, csak mert van egyéniségem? Attól, hogy nem törődöm az engem körülvevő társadalom csak bizonyos, igen szűk körével, ettől én most haszontalan ember leszek? Lehet, de ettől még nem fogok beleolvadni az egyre szürkébb társadalmi masszába.
Vagyok, aki vagyok, és ha ez valakinek nem tetszik, hát így járt, én csak jót nevetek rajta. Én mindenkit képes vagyok elfogadni olyannak amilyen, persze ez csak azokra vonatkozik, akikkel egyáltalán foglalkozom.
És akkor íme a legfontosabb kérdés: ha én képes vagyok figyelmen kívül hagyni embereket, akik nekem nem szimpatikusak, akkor velem ezt mások miért nem képesek megtenni?
Én nem offolok senkit azért amilyen, az ő dolga, legfeljebb ha nem szimpatikus, akkor átnézek rajtam. És ez úton is szépen kérek minden olyan embert akinek én magam, valamilyen módon szúrom a szemét, ne vegyen rólam tudomást, de ha már minden áron be akar szólni azt a két szemembe tegye és ne a hátam mögött.