Bemutatkozás

Nem tudom, te hogy vagy vele, de én szeretem az esőt. Akkor éjjel is esett, csak épp hó formájában. Békés mosollyal, lehunyt szemmel emeltem arcomat a fekete égboltra. A pelyhek könnyekké olvadtak szemem alatt, és elkeveredtek a lány vérével. Valóban csodás éjszaka volt.

Aztán megérkeztek a rendőrök, és elkezdtek kérdezősködni:
- Talán viccesnek találod!?
- Én? – kérdeztem vissza játszi csodálkozással. – Dehogy.
Mosolyogtam. Egyszerűen csak örültem, hogy megtörtént. Boldog voltam. Igazán boldog.
- Te csináltad, ugye?
- Nem, nem én voltam.
- Akkor meg mitől vagy véres?
A lány szemébe néztem. Abba a gyönyörű, kétségbeesésbe fagyott tekintetbe.
- Hozzád beszélek! – bökött meg a rendőr a gumibottal. Ropogott a friss hó a lábunk alatt.
- Láttam, hogy vérzik; és megöleltem.
- Minek!? – fakadt ki ingerülten a biztos úr, én pedig révetegen megvontam a vállam:
- Ön hogyan szeretne meghalni?
- Ne szórakozz itt velem! A kérdésre válaszolj!
A szemébe néztem. A szempilláira ráesett a hó, és pislognia kellett. Dühös volt. Én felnéztem az égre, és egy hosszú pillanatig úgy éreztem, hogy nem a hó hullik, hanem én szárnyalok a csillagok felé.
- Nem akarnék úgy meghalni… hogy mindenki jajgat körülöttem.

A férfi nem válaszolt. Hallottam, ahogy a halottkém összehúzza a zsákon a cipzárt.
- Tudja… én azt szeretném, hogy amikor meghalok, valaki ugyanígy öleljen meg…