Haláli afférok – Lisbeth

Helló, kölyök. Érdekel a dolog? Tudod, sírgondozóként bőven van munkám. Ez egy egyháztól független temető, és csak kevesen jönnek meglátogatni a sírokat – holttestek szeméttárolója már több, mint ezer éve, amikor boszorkányokkal és pogányokkal megalapították a sötét középkorban. Több ilyen ősi tömegsír van most egymásra hordva a kert végében. Mindig is érdekelt, kik lehettek ezek az emberek, amióta munkába álltam itt.

Akarsz hallani egy történetet arról a sírhalomról? Tudod… ezt a helyet szellemek kísértik – többet is láttam már itt, mint pár lidércfényt vagy árnyakat a sötétben, és be kell valljam, nem mondhatom, hogy olyan rossz volt… Sőt: olyan jól szórakozom, hogy szeretnék itt nyugodni a halálom után. Nos – nem egészen nyugodni, inkább csak kikapcsolódni.

Volt az az éjszaka, amikor megláttam azt a lányt… Lisbeth-et. A sírja körül bóklászott, amiből pár nappal korábban exhumáltam. Mivel már szokva voltam az ilyesmihez, odasétáltam, és megkérdeztem, tudok-e valamiben segíteni.

„Hol vagyok?” – nyöszögte, de még nem nézett felém. Kísértetének a haja hosszú volt, egyenes és aranyszőke. Fehér hálóruhát viselt, de barna volt a sok sártól. Törékeny kis keze és meztelen lábfeje görcsben állt.

– A Loftwort Temetőben – feleltem, hátha új még errefelé.

„Gúnyolódsz velem?” – kérdezte bánatos sziszegéssel.

– Távolról sem! – feleltem – Csupán még sohasem láttalak erre…

„Akkor mondd meg…”

Olyan zaklatottnak tűnt…

– Nem pontosan értem, mire gondolsz… – kérettem tovább magam. Szórakoztató volt. Egyfajta perverzió, azt hiszem.

„A testem…”

A hangja egy kétségbeesettebbé vált. Jól esett kínlódni látni… Valószínűleg kevés volt az energiája, és szüksége volt a testére, hogy visszanyerje.

– Ó, miért nem ezzel kezdted? – válaszoltam játszi mosollyal.

Kivártam. A türelme hamar szertefoszlott:

„Tudod?”

– Természetesen…

Mosolyom kaján vigyorba szélesedett. A lidérc megrebbent. Ez a feldúltság jele náluk. Úgy feldühítettem, mégse pazarolhatta semennyi erejét se feleselésre. Valóban élvezetes volt…

„Meg tudnád… mutatni…” – huhogta.

Még vártam egy keveset, és csak azután feleltem:

– És a varázsszó?

A lidérc megrezzent és elkezdett szétfoszlani.

„Kérlek?”

– Mármint: „Kérem, kedves Sírgondozó bácsi.”

„Kérem… kedves… Sírgondozó…– …bácsi.”

Ó, annyira dühösnek hangzott, ahogyan egyesével sziszegte ki a szavakat…

– Nos, tulajdonképpen számítottam rá, hogy itt találok valakit a héten… úgyhogy kicsempésztem magammal egy csontot. Amennyiben követsz a szállásomig, oda tudnám adni neked, hogy… heh-heh… felélénkülj egy kicsit.

Végre szembefordult velem, habár egy szempillantás alatt tette. Arany fürtjei félig takarták bájos, kissé felpüffedt, karmazsin orcáját. Nyakán lila kötélnyomok voltak. Hajdan kék szemei több helyen is bevéreztek. Valószínűleg nem tudott kifejezést ölteni az ábrázatára ilyen állapotban, ezért csak rám meredt. Viszont bizonyára rájött, hogy belecsaltam a csapdámba. Mégis, nem maradt más választása, mint hogy velem tartson…

Amint megérkeztünk a szálláshoz, azonnal eltűnt, majd megjelent a hálószobámban, ahol a csontot egy ládába rejtettem. Fölötte térdelt, hátraszegve a fejét, a plafont bámulva, teljességgel átadva magát ereje visszanyerésének öröméhez. Vörös arca olyan ábrázatot öltött, mintha a csiklóját pöcögtetnék. A legszebb látvány a világon… De pár perc múlva véget ért, és ismét halálosan zord lett:

„Mit akarsz?” – kérdezte nyersen.

– Azt akarom, hogy… hasznosítsd az erődet… és jutalmazz meg a hús gyönyöreivel.

„Micsoda mocskos vágyak…” – motyogta. – „Undorodom tőled.”

– Akkor te nem fogod túlzottan élvezni a dolgot – feleltem ugyanazzal az aljas mosollyal az arcomon.

Olyan izgalmas volt. Látszólag nyolc vagy tíz éves lehetett… És mégis évtizedek, ha nem századok tudásával bírt. Odalibbent hozzám, ahogyan leültem az ágyra. Alig volt látható – a dolog érzékiségére kellett tartogassa az energiáit. Hátrakönyököltem, és hagytam, hogy kezébe vegye a dolgot:

Nem tudta teljesen visszaadni az erejét és az érzetét az érintésének… egy hideg massza volt, ahogyan minden szellem, és ez az egésznek egy rendkívüli pikantériát adott… annak ellenére, hogy ujjai szoros görcsben álltak, érintése gyengéd és puha volt, mint valami sűrű, áttetsző folyadék. Először lehúzta a cipzárt a nadrágomon, és lehúzta a fehérneműmmel együtt. A vesszőm felemelkedett, és hátrahúzta a makkomon a bőrt. Lassan elkezdett megtelni vérrel, és megmerevedett. Átlátszó arcán nem voltak érzelmek, és ez beindított nálam valamit – igazán jól esett látni, hogy akarata ellenére csinálja. Jól végezte a dolgát, egyébként.

– Vagy egy igazi tehetség vagy… vagy csak hozzá vagy szokva az ilyesmihez – cukkoltam. Meggyötört hangja visszhangzott a fejemben, ahogyan válaszolt:

„Azok a fiatalok is folyton ezt csinálják a temetőben… Undorító.”

A dákóm elkezdett benedvesedni, és hangossá vált, ahogyan játszadozott vele.

– Rossz kislány vagy, tudod-e?

„Lisbeth. És nem vagyok…”

De hirtelen megtorpant, meglepett ábrázatot öltve az arcára, miközben gyengéd borzongás kúszott végig a hátamon.

„Ez… mi volt?” – kérdezte tágra nyílt szemekkel. A farkam átesett a kezén. Nagyon döbbentnek látszott.

– Semmi… csak megborzongtam. Prímán csinálod, Lis’…

„De… éreztem.”

Kellett pár másodperc, mielőtt felfogtam, hogy mire célzott…

– Ó… És? Milyen volt?

„Mint… a csontom… csak másként…”

Ha az arca nem lett volna amúgy is vértől eltelve, bizonyára elpirult volna, ahogyan félrepillantott… Óóóh, milyen mocskos volt!

– Nos, el kell ismerjem, hogy ez is van olyan kemény…

„Mit képzelsz…!!” – kiáltotta, és pofon vágott… Majdhogy nem fájt.

– Ha ilyen fitt vagy, egy pillanatig a mennyországban lehettél…

„Nem! Ne mondj… ilyet!”

– Komisz kis cuna vagy, nemde?

Kezébe temetve arcát megrázta a fejét. Mily’ halandó megnyilvánulás…

„Ilyen gusztustalan dolgot… Soha…”

– Egy ilyen gusztustalan dolog gyönyört és erőt ad neked, Lis’… De figyelj… Kicsi Johnny kezdi elunni magát odalent, szóval megtennéd, hogy folytatod?

„De… az az érzés…”

– …olyasmi, ami engem kurvára nem érdekel. Menj, és keresd meg a szaros hulládat egyedül, ha tudod…

„Te… vagy a legaljasabb…”

– Nyafogás helyett inkább kezdj valami értelmeset azzal a sápadt nyelveddel!

„Micso–??” – kapott levegőért, de feltérdeltem, és belenyomtam a farkam, egyenesen az arcába.

– Csináld, te ribanc!

És csinála. Állkapcsából a lidércnyelv áthelyezte a hímtagom a szájába, és elkezdte szívni. Most olyan érzékien tudta átadni az érzést… A farkam villámgyorsan megkeményedett. A kezei a golyóimmal incselkedtek. Újabb borzongás futott át a testemen, és egyszerre úgy éreztem, valódi nyál övezi a vesszőmet… de nemcsak az… némán zokogott. A könnyei lassan keresztül úsztak alig sejthető arcán, és az ágyra csöppentek. Gyönyörű volt. Olyan látvány, amit sohasem felejtek el.

Azután – mielőtt felfoghattam volna, mi történik, elélveztem, és abban a pillanatban a feje is abbahagyta a mozgást. A teste olyan kemény lett, mint a kocsonya, és majdnem teljesen láthatóvá vált. Csak nem elment velem együtt? – kérdeztem magamban. Reszketett és vibrált, de arcán a legédesebb gyönyör ábrázatával. És láttam az ondómat lebegni benne, fennakadva abban a hatalmas erőben, amit manifesztált… Ténylegesen meg tudtam simogatni a fejét – annak ellenére, hogy más volt, mint egy embert megsimogatni. És az a hang, amit kiadott, ahogy összepréselte a magvaim a láthatatlan pocakjában… Még egyszer elsültem tőle.

Ahogy magához tért, elhátrált, és görcsösen átkarolta magát, még mindig reszketve és sírva… könnyekben tört ki, ahogyan hangosan felnyöszörgött – tudod, nem tudott ténylegesen üvölteni a fantom-fulladásától…

„Mi ez?! Ezt nem bírom elviselni! Ilyen megaláztatást! Fáj…” – nyögte.

– Jól esett, nem? – kérdeztem, de oda se hederített.

„Apa, miért tetted ezt velem?! Miért?!?”

Akkor értettem meg, miért volt olyan rossz neki ez az egész… De… végülis nem az én bajom volt, szóval hagytam, hadd sírjon, amennyit csak akar. Jó volt látni… Az a kétségbeesett ábrázat az arcán… Úgy egy óráig tartott. Mikor végre  lenyugodott, a kezemet… beletettem a vállába, ami úgy lobogott, mint a forró víz. Újra felém fordult, és a tekintete bánattól volt fátyolos. Bocsánatot kért, és megölelt. Nem teljesen értettem, mitől lett ilyen közvetlen és barátságos hirtelenjében, de azért jól esett.

– Szóval… az üzlet, az üzlet – feleltem egyszerűen.

„Igen…” – biccentett, és megkérdezte, hol tudna megválni a magomtól. Mondtam neki, hogy csinálja úgy, ahogy az emberek – az illemhelyen. Ennek ellenére követtem, és végignéztem: olyan mókás volt az egész jelenet az áttetsző idomain keresztül. Aztán elvezettem a halomhoz, ahol valami másik szellemmel találkozott… Nem láttam, és nem is hallottam őt, így inkább csendesen magukra hagytam őket.

Azután az éjszaka után Lisbeth és én olykor elszórakoztunk egymással, de tudod, még meg kell öntöznöm a virágokat a sírhalmon, meg egyéb ügyeket is el kell intézzek, szóval, ha nem baj, akkor arról majd máskor mesélnék, ugye nem baj? Hát persze, hogy nem! Na, akkor ég veled…