Mit is értünk tradíció alatt?

A tradíció latin eredetű szó, jelentése hagyomány. Ott az átvitel, tradere igéből származtatják, míg nálunk a hagy ige átképzése. A hagyományt manapság leggyakrabban a szokások és esztétikai stílusjegyek öröklődése formájában szokás értelmezni, ez azonban meglehetősen hiányos meghatározás.

A tradíció valójában őseredeti értékek meghagyását, megtartását és továbbvitelét jelenti, és nem csupán formai, hanem lelki és szellemi szinten is. Efféle őseredeti értékek például az olyan külső szimbólumok, mint a világörvényt jelképező napkerék vagy svasztika, amely az amerikai indián civilizációktól, az indiai kultúrán át, egészen a zsidó jelképrendszerig minden jelentős vallásban megtalálható, és hasonló értelemmel bír; de ide tartoznak a szokások, rítusok és vallási eredetű ünnepek is, illetve ezek benső átérzése és szellemi értelemben vett átélése, szürracionális (gondolkodáson túli) megértése.

A hagyomány tehát egy valódi, nem csupán praktikus, hétköznapi szokásokból álló örökség, ezenkívül nem is feltétele, hogy múltbéli legyen, ám célja, hogy egy archaikus (ősi, eredeti), letisztult, nemes létszemléletet és létállapotot tartson fenn vagy segítsen megvalósítani, jóval túlmutatva a pusztán egzisztenciális és materialista felfogáson, melyek a következőkben taglalt modernizmus jellegzetességei.

A modern felfogás

A modern, latinul modernus szó jelentése: jelenlegi, friss, illetve a korok folyamán kiegészült a divat kifejezéssel is, továbbá, ahogyan Shakespeare korában átértelmeződött: mindennapos, elcsépelt, közönséges.* Tehát, ami modern, az korszerű, azaz a jelenkor szerinti. De mit is kell érteni jelenkoriság alatt? Mikor kezdődött, meddig tart, és legfőképpen, miben nyilvánul meg?

A hinduizmusban ismeretesek bizonyos világkorszakok, úgynevezett Yugá-k. Ezek közül most a Kali-Yugá-ban, a démoni korszakban élünk, de hívhatjuk akár vaskornak is. E kor jellegzetessége a liberalizálódás, és nem csupán politikai, de fizikai értelemben is: a modern kor a kifejezés aktualitásában a feloldódásról és a rossz értelemben vett felszabadulásról szól. Bizonyára nem egy olvasót sokkol a liberalizmus és a haladás “felszarvazása”, de mindenképp fontos hangsúlyozni, hogy ami modern, az leginkább Shakespeare-i, degradáló értelemben véve az.

Miért rossz a modernitás? Mi teszi gonosszá, miért baj a haladás, és legfőképpen, miért probléma a felszabadultság? Mert manapság az ember félreérti a haladás fogalmát: míg régebben azt jelentette, hogy valamerre tart, manapság azt jelenti, hogy pusztán siet – körbe-körbe futkározik, mint egy tébolyult állat a ketrecben, egy-egy alkalomra célt koholva holmi sekélyes szórakozásban, amibe kisvártatva beleun, és ugyanolyan kielégítetlen marad: ami látszólag felszabadította, valójában az szabadult el, fordult ellene és – ellenállás híján – kerekedett fölébe. A modern kor embere környezetének bábja és szolgája: egy önkényes szuggeráló erő egyre több és több korlát ledöntésére sarkallja, aminek béklyója alól kitörve újabb hatások rohanják le, és teszik magukévá kényszerű erőszakkal.

“A forradalmak lélektana – Egyszer azt mondta nekem valaki: »Minél többet eszem, annál kevesebb örömöm telik az evésben, s annál éhesebb leszek!«” (Gustave Thibon: Jákob Lajtorjája)

A modern kor sajátossága a sorshányatottság és a céltalanság. Ami felszabadul, elszabadul – ahogy a lenyakazott szárnyas teste menekülne a porban fetrengve. A modern ember jellegzetessége az öncsonkítás: tehetségének, akaratának, tudatának, érzéseinek és tetteinek felszabadítása, hogy neki semmije se maradjon.

Egyúttal a modernitásban a bálványimádat is megjelenik: az ember elfordult mindentől, ami szellemi, és törekvéseit tárgyszerű dolgok irányába fordítja: a környezetében próbálja megvalósítani azt a tökélyt, amit önmagában kellene. Ezért van az ember az általa teremtett eszközöknek kiszolgáltatva, és úgy bízza rá magát egy istenné magasztalt virtuális gazdaság pénzmalmaira, miképpen hárítja saját felelősségét egy toldott-foldott, a kultúrát és az emberi célokat valójában figyelmen kívül hagyó, praktikus érdekek által meg- és átírt, személytelen törvényre és alkotmányra, holmi bűnbaknak kikiáltható, tumorként hízó papírkötegre.

Összegzés

A fentiekből levonható, hogy, míg a tradíció célja a mindennemű egybentartás, újraegyesítés és abszolút rendezés, a modernitás ezzel szemben a zilálás, szétválasztás, feloldás és a dolgok helyét elmosó, nemtelen relativizálása felé taszító rendbontó erő, függetlenül attól, hogy egy új vagy egy régi dolog vonatkozásában használjuk e két fogalom egyikét. Ezekkel kapcsolatban fontos megérteni azt is, hogy a világban entrópia-elv uralkodik: a magukra (szabadon) hagyott dolgok egy végső egyen-rendszertelenségi állapot irányába hullanak, és ezt nem elméleti, hanem gyakorlati példák mutatják (melyekre a téma egységének megőrzése érdekében itt nem térünk ki).

Minden, ami épületes, csak felelősség, közösség (mint egység) és rend segítségével valósítható meg. Világválság tanúi vagyunk; ám ez nem annyira környezeti, mint inkább emberi forrású. Ami a természetben, az életminőségben megjelenik, az saját belső elszegényedésünk tükörképe, az ember bukásának és hanyatlásának tünete. Régen is, és ma végképp: a világ rendbetételéhez heroikus magatartást kell tanusítani, gyeplőt ragadva egy helyesen értelmezett önmegtartóztatás útján, hogy megmenekülhessünk az őrület, az érzelmi széthullás és az enyészet más formái elől, mert ezen a puszta tüneti orvoslás nem segíthet, és soha nem is segíthetett. A probléma forrását, okát kell megszüntetni, amely az ember tudati, érzelmi és akarati ingatagságában és mozgatottságában gyökeredzik.

A véleményeket, kérdéseket továbbra is érdeklődéssel várom. Adatot megadni nem szükséges.

Ekkora hülyeséget már rég olvastam! Kezdve ott, hogy templomi statisztikák alapján akarják igazolni az evolúciót genetikai vizsgálatok helyett, másfelől ismét csak az eddig is evidens természetes szelekciót (genotipális adaptációt) “sikerült” felfedezniük az embernél; de legyünk kegyesek, tapsoljuk meg őket, nevezhetnének a tudományos paralimpián.

Hogy egy kicsit tisztázzam a dolgot: születési, házassági és egyéb demográfiai adatok alapján próbálták bizonyítani az emberi evolúciót, mivel a brit Tökömtudja-sziget közösségének termékenységi mutatója (hangsúlyozom, nem orvosi, demográfiai mutatója) szerint csökkent a lakosság termékenysége.

A felfedezés egyébként már csak azért is szomorú, mert amiről a fiúk beszélnek, az csak az átalakulás szerinti értelmében értelmezhető evolúciónak, és pontosabb meghatározás lenne rá a degeneráció. Degeneráció VS Progresszió — 1:0.

Köszönjük, Motkány Emese!

Mielőtt belekezdenék a mondandóm lényegi részébe, hadd adjak némi áttekintést erről a játékról (nem mintha nem lenne tele vele az internet amúgy is). A japán Illusion cég talán legnépszerűbb pornószimulátora (H-game, Hentai játék), amely pont a sajtóvisszhangnak köszönheti a kiemelkedő “vírusmarketinget” – mondjuk szerintem 98%-ban még így is torrentről szerzi be mindenki.

A RapeLay-ben egy antiszoc szatír csókát alakítunk, aki megpróbál letaperolni (szokásához híven) valami gimnazista sunát, aki kiveri a balhét, és “hősünket” őrizetbe veszik. Miután elengednek minket, elhatározzuk, hogy bosszút állunk, és szerencsénkre – meg mert így vagyon megírva – ennek a lánynak (Aoi-nak) a családmodelljéből hiányzik az apafigura (biztos felkötötte magát, amikor kiderült, hogy ilyen segg a lánya). Lényeg, hogy van a csaj anyja, Yoko, aki két gyerek után is formás idomokkal, és génkezelt dinnye méretű tejüzemmel rendelkezik, Aoi, aki ilyen rebellis erkölcs-csősz, meg Manaka, a tulipántaposni-való loli. Sztori szerint meg kell erőszakolni és zsarolni őket, aztán megtörni a csillámos kis egójukat, és szex-rabszolgát csinálni belőlük.

Jó játék, bár akinek van fasza kikapcsolni a cenzúrát (ami jelen esetben nem egy fél milliméteres körömpiszok egy gecitől lucskos ánuszon), az facepalmolni fog Harry Potter varázspálcájától, meg attól, hogy a vaginális penetrációnál a nő köldökén bújik ki az a… rönk.

Bővebb információt itt találhatsz.

Oké, kissé elhúztam a felvezetőt – azért remélem, szórakoztató volt, és felkészültél lelkiekben a valódi témára: az EMANCIPÁLT ERŐSZAKRA…

Szóval, láttam megint ezeket a rinyáló feministákat tecsőn, hogy le kell szedni az ilyen “veszélyes” játékokat a polcokról… Azon kezdtem el gondolkodni, hogy én pl. szeretek nemi erőszakról fantáziálni, de a lányokkal mi a helyzet? Ugye az archetipikus férfi erős és agresszív. Az archetipikus nő pedig körmönfont és engedelmes. Persze nem az őskorban élünk, de az emberek jelentős részétől nem áll távol a (játszi) nemi erőszak gondolata.

Szóval, azt el tudom képzelni, hogy egy nő arról álmodozik, hogy jön egy vonzó szatír (pl. a párja, ha már női szemmel próbálom szemlélni), és csak úgy derült égből magömlés módjára magáévá teszi, viszont most már eléggé emancipált a társadalom, és összemosódtak a szerepek, a jellemek is. Miért nem látok olyan filmet, ahol pl. az alfahím megpróbálja megerőszakolni a hősnőt, az pedig egy elegáns mozdulattal lefegyverzi, pisztolyt tart a tag homlokának, és azt mondja:

- Lófaszt, öcsi. Én fogok eljátszadozni Veled.

És akkor kutyuli okosan bólogat pici buksijával.

Nekem bejönne. De nem is kell hozzá ez a páli fordulat, csak maga az ötlet, hogy a nő kényszeríti a férfit arra, hogy kielégítse.

** BREAKING NEWS **

A leggyakoribb női szexuális fantáziák:
(forrás: alon.hu)

1. erotikus tánc (bocs, ezt muszáj volt)
2. exhibicionizmus
3. nemi erőszak áldozatául esni
4. kukkolás
5. édeshármas két férfival
6. édeshármas férfival és nővel
7. szex idegennel
8. szerepjáték (ott: tanár-diák)
9. férfiuralom
10. nőuralom

A korrektség (na meg az online kurvulás) végett én is leírom a top 10-es extrém-fantázia listámat:

1. xenofília nővel
2. poligámia biszex nőkkel
3. lolicon
4. kikötözés (mindkét végről)
5. erotikus kínzás (szadizmus)
6. szex-rabszolga tartás
7. nemi erőszak nővel (mindkét végről)
8. erotikus kannibalizmus
9. kéjgyilkosság
10. vérfertőzés

Remélem, most már mindenki belátja, hogy valójában jó ember vagyok, és nyugodtan rám merné bízni a nyolcéves amputált, génjeimből kitenyésztett kentaurlányait. :’D

FAKULTATÍV HÁZIFELADAT:

A feladatokra adott válaszokat a komment mezőbe kérem megadni. Nevet nem kötelező megadni, de szeretném, hogy a NEMEDET MINDENKÉPP TÜNTESD FEL a név mezőben.

1. Állíts fel rangsort a női listából a saját ízlésed szerint!
2. Írj össze legalább 3 olyan dolgot, amin még fantáziálsz!
3. Kivennél valamit a top 10 fantázia listádból? Ha igen, mit? Mivel helyettesítenéd?
4. Az én listámból melyik pont mozgat meg leginkább? Melyik a legkevésbé? Válaszaid indokold!
5. Meséld el pár sorban egy ideális szexuális fantáziádat!

A kommentek rutin moderáción esnek át spamszűrés érdekében, így késhetnek, de változtatás nélkül kerülnek publikálásra. Előre is köszönöm a válaszokat! ^_^

Akarsz hallani egy történetet arról a sírhalomról? Tudod… ezt a helyet szellemek kísértik – többet is láttam már itt, mint pár lidércfényt vagy árnyakat a sötétben, és be kell valljam, nem mondhatom, hogy olyan rossz volt… Sőt: olyan jól szórakozom, hogy szeretnék itt nyugodni a halálom után. Nos – nem egészen nyugodni, inkább csak kikapcsolódni.

Volt az az éjszaka, amikor megláttam azt a lányt… Lisbeth-et. A sírja körül bóklászott, amiből pár nappal korábban exhumáltam. Mivel már szokva voltam az ilyesmihez, odasétáltam, és megkérdeztem, tudok-e valamiben segíteni.

„Hol vagyok?” – nyöszögte, de még nem nézett felém. Kísértetének a haja hosszú volt, egyenes és aranyszőke. Fehér hálóruhát viselt, de barna volt a sok sártól. Törékeny kis keze és meztelen lábfeje görcsben állt.

– A Loftwort Temetőben – feleltem, hátha új még errefelé.

„Gúnyolódsz velem?” – kérdezte bánatos sziszegéssel.

– Távolról sem! – feleltem – Csupán még sohasem láttalak erre…

„Akkor mondd meg…”

Olyan zaklatottnak tűnt…

– Nem pontosan értem, mire gondolsz… – kérettem tovább magam. Szórakoztató volt. Egyfajta perverzió, azt hiszem.

„A testem…”

A hangja egy kétségbeesettebbé vált. Jól esett kínlódni látni… Valószínűleg kevés volt az energiája, és szüksége volt a testére, hogy visszanyerje.

– Ó, miért nem ezzel kezdted? – válaszoltam játszi mosollyal.

Kivártam. A türelme hamar szertefoszlott:

„Tudod?”

– Természetesen…

Mosolyom kaján vigyorba szélesedett. A lidérc megrebbent. Ez a feldúltság jele náluk. Úgy feldühítettem, mégse pazarolhatta semennyi erejét se feleselésre. Valóban élvezetes volt…

„Meg tudnád… mutatni…” – huhogta.

Még vártam egy keveset, és csak azután feleltem:

– És a varázsszó?

A lidérc megrezzent és elkezdett szétfoszlani.

„Kérlek?”

– Mármint: „Kérem, kedves Sírgondozó bácsi.”

„Kérem… kedves… Sírgondozó…– …bácsi.”

Ó, annyira dühösnek hangzott, ahogyan egyesével sziszegte ki a szavakat…

– Nos, tulajdonképpen számítottam rá, hogy itt találok valakit a héten… úgyhogy kicsempésztem magammal egy csontot. Amennyiben követsz a szállásomig, oda tudnám adni neked, hogy… heh-heh… felélénkülj egy kicsit.

Végre szembefordult velem, habár egy szempillantás alatt tette. Arany fürtjei félig takarták bájos, kissé felpüffedt, karmazsin orcáját. Nyakán lila kötélnyomok voltak. Hajdan kék szemei több helyen is bevéreztek. Valószínűleg nem tudott kifejezést ölteni az ábrázatára ilyen állapotban, ezért csak rám meredt. Viszont bizonyára rájött, hogy belecsaltam a csapdámba. Mégis, nem maradt más választása, mint hogy velem tartson…

Amint megérkeztünk a szálláshoz, azonnal eltűnt, majd megjelent a hálószobámban, ahol a csontot egy ládába rejtettem. Fölötte térdelt, hátraszegve a fejét, a plafont bámulva, teljességgel átadva magát ereje visszanyerésének öröméhez. Vörös arca olyan ábrázatot öltött, mintha a csiklóját pöcögtetnék. A legszebb látvány a világon… De pár perc múlva véget ért, és ismét halálosan zord lett:

„Mit akarsz?” – kérdezte nyersen.

– Azt akarom, hogy… hasznosítsd az erődet… és jutalmazz meg a hús gyönyöreivel.

„Micsoda mocskos vágyak…” – motyogta. – „Undorodom tőled.”

– Akkor te nem fogod túlzottan élvezni a dolgot – feleltem ugyanazzal az aljas mosollyal az arcomon.

Olyan izgalmas volt. Látszólag nyolc vagy tíz éves lehetett… És mégis évtizedek, ha nem századok tudásával bírt. Odalibbent hozzám, ahogyan leültem az ágyra. Alig volt látható – a dolog érzékiségére kellett tartogassa az energiáit. Hátrakönyököltem, és hagytam, hogy kezébe vegye a dolgot:

Nem tudta teljesen visszaadni az erejét és az érzetét az érintésének… egy hideg massza volt, ahogyan minden szellem, és ez az egésznek egy rendkívüli pikantériát adott… annak ellenére, hogy ujjai szoros görcsben álltak, érintése gyengéd és puha volt, mint valami sűrű, áttetsző folyadék. Először lehúzta a cipzárt a nadrágomon, és lehúzta a fehérneműmmel együtt. A vesszőm felemelkedett, és hátrahúzta a makkomon a bőrt. Lassan elkezdett megtelni vérrel, és megmerevedett. Átlátszó arcán nem voltak érzelmek, és ez beindított nálam valamit – igazán jól esett látni, hogy akarata ellenére csinálja. Jól végezte a dolgát, egyébként.

– Vagy egy igazi tehetség vagy… vagy csak hozzá vagy szokva az ilyesmihez – cukkoltam. Meggyötört hangja visszhangzott a fejemben, ahogyan válaszolt:

„Azok a fiatalok is folyton ezt csinálják a temetőben… Undorító.”

A dákóm elkezdett benedvesedni, és hangossá vált, ahogyan játszadozott vele.

– Rossz kislány vagy, tudod-e?

„Lisbeth. És nem vagyok…”

De hirtelen megtorpant, meglepett ábrázatot öltve az arcára, miközben gyengéd borzongás kúszott végig a hátamon.

„Ez… mi volt?” – kérdezte tágra nyílt szemekkel. A farkam átesett a kezén. Nagyon döbbentnek látszott.

– Semmi… csak megborzongtam. Prímán csinálod, Lis’…

„De… éreztem.”

Kellett pár másodperc, mielőtt felfogtam, hogy mire célzott…

– Ó… És? Milyen volt?

„Mint… a csontom… csak másként…”

Ha az arca nem lett volna amúgy is vértől eltelve, bizonyára elpirult volna, ahogyan félrepillantott… Óóóh, milyen mocskos volt!

– Nos, el kell ismerjem, hogy ez is van olyan kemény…

„Mit képzelsz…!!” – kiáltotta, és pofon vágott… Majdhogy nem fájt.

– Ha ilyen fitt vagy, egy pillanatig a mennyországban lehettél…

„Nem! Ne mondj… ilyet!”

– Komisz kis cuna vagy, nemde?

Kezébe temetve arcát megrázta a fejét. Mily’ halandó megnyilvánulás…

„Ilyen gusztustalan dolgot… Soha…”

– Egy ilyen gusztustalan dolog gyönyört és erőt ad neked, Lis’… De figyelj… Kicsi Johnny kezdi elunni magát odalent, szóval megtennéd, hogy folytatod?

„De… az az érzés…”

– …olyasmi, ami engem kurvára nem érdekel. Menj, és keresd meg a szaros hulládat egyedül, ha tudod…

„Te… vagy a legaljasabb…”

– Nyafogás helyett inkább kezdj valami értelmeset azzal a sápadt nyelveddel!

„Micso–??” – kapott levegőért, de feltérdeltem, és belenyomtam a farkam, egyenesen az arcába.

– Csináld, te ribanc!

És csinála. Állkapcsából a lidércnyelv áthelyezte a hímtagom a szájába, és elkezdte szívni. Most olyan érzékien tudta átadni az érzést… A farkam villámgyorsan megkeményedett. A kezei a golyóimmal incselkedtek. Újabb borzongás futott át a testemen, és egyszerre úgy éreztem, valódi nyál övezi a vesszőmet… de nemcsak az… némán zokogott. A könnyei lassan keresztül úsztak alig sejthető arcán, és az ágyra csöppentek. Gyönyörű volt. Olyan látvány, amit sohasem felejtek el.

Azután – mielőtt felfoghattam volna, mi történik, elélveztem, és abban a pillanatban a feje is abbahagyta a mozgást. A teste olyan kemény lett, mint a kocsonya, és majdnem teljesen láthatóvá vált. Csak nem elment velem együtt? – kérdeztem magamban. Reszketett és vibrált, de arcán a legédesebb gyönyör ábrázatával. És láttam az ondómat lebegni benne, fennakadva abban a hatalmas erőben, amit manifesztált… Ténylegesen meg tudtam simogatni a fejét – annak ellenére, hogy más volt, mint egy embert megsimogatni. És az a hang, amit kiadott, ahogy összepréselte a magvaim a láthatatlan pocakjában… Még egyszer elsültem tőle.

Ahogy magához tért, elhátrált, és görcsösen átkarolta magát, még mindig reszketve és sírva… könnyekben tört ki, ahogyan hangosan felnyöszörgött – tudod, nem tudott ténylegesen üvölteni a fantom-fulladásától…

„Mi ez?! Ezt nem bírom elviselni! Ilyen megaláztatást! Fáj…” – nyögte.

– Jól esett, nem? – kérdeztem, de oda se hederített.

„Apa, miért tetted ezt velem?! Miért?!?”

Akkor értettem meg, miért volt olyan rossz neki ez az egész… De… végülis nem az én bajom volt, szóval hagytam, hadd sírjon, amennyit csak akar. Jó volt látni… Az a kétségbeesett ábrázat az arcán… Úgy egy óráig tartott. Mikor végre  lenyugodott, a kezemet… beletettem a vállába, ami úgy lobogott, mint a forró víz. Újra felém fordult, és a tekintete bánattól volt fátyolos. Bocsánatot kért, és megölelt. Nem teljesen értettem, mitől lett ilyen közvetlen és barátságos hirtelenjében, de azért jól esett.

– Szóval… az üzlet, az üzlet – feleltem egyszerűen.

„Igen…” – biccentett, és megkérdezte, hol tudna megválni a magomtól. Mondtam neki, hogy csinálja úgy, ahogy az emberek – az illemhelyen. Ennek ellenére követtem, és végignéztem: olyan mókás volt az egész jelenet az áttetsző idomain keresztül. Aztán elvezettem a halomhoz, ahol valami másik szellemmel találkozott… Nem láttam, és nem is hallottam őt, így inkább csendesen magukra hagytam őket.

Azután az éjszaka után Lisbeth és én olykor elszórakoztunk egymással, de tudod, még meg kell öntöznöm a virágokat a sírhalmon, meg egyéb ügyeket is el kell intézzek, szóval, ha nem baj, akkor arról majd máskor mesélnék, ugye nem baj? Hát persze, hogy nem! Na, akkor ég veled…

Aztán megérkeztek a rendőrök, és elkezdtek kérdezősködni:
- Talán viccesnek találod!?
- Én? – kérdeztem vissza játszi csodálkozással. – Dehogy.
Mosolyogtam. Egyszerűen csak örültem, hogy megtörtént. Boldog voltam. Igazán boldog.
- Te csináltad, ugye?
- Nem, nem én voltam.
- Akkor meg mitől vagy véres?
A lány szemébe néztem. Abba a gyönyörű, kétségbeesésbe fagyott tekintetbe.
- Hozzád beszélek! – bökött meg a rendőr a gumibottal. Ropogott a friss hó a lábunk alatt.
- Láttam, hogy vérzik; és megöleltem.
- Minek!? – fakadt ki ingerülten a biztos úr, én pedig révetegen megvontam a vállam:
- Ön hogyan szeretne meghalni?
- Ne szórakozz itt velem! A kérdésre válaszolj!
A szemébe néztem. A szempilláira ráesett a hó, és pislognia kellett. Dühös volt. Én felnéztem az égre, és egy hosszú pillanatig úgy éreztem, hogy nem a hó hullik, hanem én szárnyalok a csillagok felé.
- Nem akarnék úgy meghalni… hogy mindenki jajgat körülöttem.

A férfi nem válaszolt. Hallottam, ahogy a halottkém összehúzza a zsákon a cipzárt.
- Tudja… én azt szeretném, hogy amikor meghalok, valaki ugyanígy öleljen meg…

Éppen ezért – és mert a dugó miatt már korábban kell munkába álljak – 6:15-kor kiugrottam az ágyból. (Igen, szeretek netezni indulás előtt.) A lényeg, hogy fürdéskor ért egy újabb megvilágosodás a világ felépítéséről, ezt kívánom most kicsit ecsetelni Nektek.

Helyünk a világban

Maga a megvilágosodás onnan jött, hogy elkezdtem töprengeni ázás közben a Menny és a Föld fogalmán, mert valahonnan eszembejutott az Égig érő paszuly meséje, ami angolul “Jack and the Beanstalk”, innen jött az, hogy “Beanstalker” (Aki olvasta a Piknik a senki Földjént vagy látta valamelyik Sztalker filmet vagy játszott a játékkal, az tudja). Aztán elképzeltem egy vegyvédelmiben, felhőkön császkáló, dragunovos ürgét, és “LOL, Mennyország!”

Innen jött a gondolat, hogy ugye mindenki azt mondja, hogy a Mennyország odafent van – és én holisztikus gondolkodású plüssdémon lévén arra asszociáltam, hogy a “fent” fogalma dimenzióra értendő. Ez természetesen nem egy nagy felfedezés, de elkezdtem filózni azon, hogy vajon mi a helyzet alsóbb dimenziókkal, és óhatatlanul is a térdimenzióra tértem át a párhuzamos, 3 dimenziós létsíkokról. Itt hasított belém a felismerés…

“Az Ördög a részletekben rejlik”

Egyszerűen képtelenség számunkra érzékelni a nálunk már csak 2 dimenzióval gazdagabban vagy szegényebben létező dolgokat. Nem látjuk a vonalakat és a pontokat, mivel nincs vetületi kiterjedésük ebben a dimenzióban. Innen tovább vezettem a gondolatot, és arra jutottam, hogy mi nem a 3 dimenziós valóságot látjuk… Csupán annak a vetületét, ami távolról sem ugyanaz – leginkább azt mondhatjuk, hogy a világnak csak az árnyéka jut el hozzánk, és megint ott tartunk, hogy nagyon okosan kijelentjük, hogy a dolgok így meg úgy vannak, amikor csak így meg úgy érzékeljük őket. Nagy különbség, mert az érzékeink mind csalhatók. (És ki szeret játszani az érzékekkel? – Innen a cím.)

Oké, egyelőre ennyi, akinek van bármi gondolata ezzel kapcsolatban, azt szívesen veszem.

Az utóbbi időben ez a kérdés egyre többször fordul meg a fejemben – pokoli lelkem bugyrában pedig fortyog a tisztítótűz pusztító magmája. Az emberi aljasságnak lépten-nyomon belebotlok ékes példáiba…

Mivel én Démonnak (egészen pontosan az inkubuszok egy új generációs fajtájából való egyednek) vallom magam, ezáltal mondhatni abszolút kisebbség vagyok nemcsak az országban, de az egész világon is. Érdekességképp nem tagadom, hogy voltak zsidó, osztrák és a történelem könyvekből talán ismerősen csengő Uray őseim is. Én nem hiszem, hogy a származás bármire is kifogás lenne, ennek ellenére tapasztalom és belátom, hogy megindokolhatja az ember viselkedését.

Mindig is különc voltam, de kiállok azért, aki és ami vagyok. Kiállok érte, azaz nem tűröm, hogy mások mondják meg, mit szeressek, és mit ne. Azonban, hogy mit engedhetek meg magamnak a tettek mezején, ahhoz már másoknak is sok köze van.

Én alapvetően liberális eszméket vallok, de az nem liberalizmus, amikor valaki egy rózsaszín bibliával dörgöli a pöcsét egy kamion tetején. Félreértés ne essék, antiklerikális vagyok – de ez egyértelműen deviáns viselkedés, polgárpukkasztó provokáció, azaz nem felel meg a liberalizmus egyik fundamentális elvének: “Élni és élni hagyni.”

Ez az a viselkedés – az önző, szűklátókörű, konok élvetegség – ami romlásba dönti a társadalmat. És ugyanide tartozik a bűnözés, a logikus indoktól mentes, gátlástalan erőszak is.

Hogy mire gondolok? Felmérések alapján a gyerekek két harmada az erőszakot és a bántalmazást tartja az életben való előbbrejutás legcélravezetőbb módjának. Természetesen a “távolról sem etnikai eredetű” verésekről van szó…

Annyira “szeretem”, hogy felkapnak pár fogalmat, és rettegett tabukká misztifikálják: “etnikumok”… Mindenki tartozik valahová; mindenki eltér valakitől – és mindig azért ártunk valakinek, mert valamiben nem olyan, amilyennek mi akarjuk. Fáj az, amikor leszállok a buszról, és füttyöngetve próbálnak rávenni, hogy odaforduljak. Fáj, amikor – miután ez kudarcot vallott, fennhangon fikázzák a hajamat, a farmerdzsekimet, és mindezek után még tetézik ezt azzal, hogy az egyik utánam szól, hogy “Gyere te geci, megbaszom a segged!” – azt hiszem, ezek után én kérek elnézést.

Szerintem egy értelmiségi társadalom nem lehet mentes az erőszaktól, inkább ki kell bővítse azt a tudatosság és a felelősség, az erkölcs erődítményével. Nem elég tövig nyomni a gázt, és jobbra-balra rángatni a kormányt… A szegre se mindegy, hogy hogyan csapsz rá, mert egy ferde ütéstől elgörbül és pocsékba megy.

Szerintem egy társadalom célja a gyarapodás, amit nem lehet egymáson taposva elérni. Szép is lenne, ha a hegymászók azon hadakoznának, hogy ki látja meg először a csúcsot…

A mai társadalmi modell Magyarországon (és több másik országban is) a tumor. Miért mondom ezt? Mert normális esetben minden szervezetben keletkeznek hibás részletek – daganatos sejtek, amik parazita módjára csak szaporodnak és hízlalják magukat. Ezeket a sejteket normális esetben a szervezet immunrendszere elpusztítja – igen, a daganatos sejteket is. Viszont egy hibásan működő immunrendszerben a tumorsejtek felülkerekednek a védelmi rendszeren, és összetömörülve, felgyűlve szép lassan elsorvasztják, megfojtják a szervezet egészét, hibás működésükkel megfertőzve a szervezet más területeit is.

Részei vagyunk az egésznek. A kérdés csak az, hogy hasznosak vagyunk-e? Mert ami haszontalan, azt hasznossá kell tenni; ami pedig kártékony, azt megpróbálni hasznosítani – és hogyha ez is kudarcot vall: eltávolítani a társadalomból.

Elsőre keménynek tűnhet, amit írok, pedig a valóságban teljesen természetes. Az AIDS-es (immunhiány-betegség)  jogrendszerünk és neveltetésünk hibája az a gondolkodásmód, hogy még az arra méltatlanokkal is legyünk irgalmasak. Az irgalom határa addig kell terjedjen, ameddig egy nagyobb egység érdekeit nem sérti. Egy társadalmat nem lehet érzelmi, humánus alapon felszabadítani, liberalizálni. A társadalom az, ami által, amiben és amiért létezünk. Amit meg akarunk valósítani, végül részét, értékes építőkövét fogja képezni annak az egységnek, amit alkotunk, és minden olyan tornya ennek az építménynek, ami korhadt alapokra épült, sokkal nagyobb kárt okoz majd, amikor egészében omlik össze, mintha félredobtuk volna azt az egy szúvájta gerendát, ami megroppant alatta.

Köszönöm, hogy végigolvastad ezt a kimerítő esszét, remélem, sikerült vele gondolatokat ébresztenem benned is.

A szokásos, hétvégi traccspartinak indult az az este is: Suzanne már a harmadik Triple Sec-et dobta be, aminek Lucille egyáltalán nem örült – ismerte már annyira, hogy tudja, milyen lesz az italtól…

A szőke tünemény kényszeredett mosollyal túrt a hajába, majd égkék szemeit sokatmondóan a becsípett lányra emelte:

– Suzanne, nem kérsz valamit enni?

– Hülye vagy? – kiáltotta kacagva a másik – Tudod, hogy fogyókúrán vagyok!

– Ha így folytatod, hányni fogsz – tette hozzá méltatlankodva Hiroko is. Ő is részeg volt, de valahogy mindig meg tudta őrizni a józanságát.

– Legalább kiadom a reggelim! Ez is csak használ az alakomnak!

Ó, a fenébe – ráncolta össze a homlokát Lucille – Ez a hülye már most nem tud magáról…

– És megéri az alakodért detoxba menni? – szegezte neki keményen Hiroko.

– Hé, Hiroko… – nyugtatta volna Lucille, de az megálljt intett neki:

– Tudod, hogy az eszét nem félti…

– De én tudom, hol a határ! – méltatlankodott Suzanne, és már nyúlt is az üvegért, Hiroko azonban kikapta a kezéből:

– Szó sem lehet róla!

A másik erre durcásan leszegte a fejét, és göndör, vörös fürtjein át villogtatta zöld szemeit a japán cserediákra.

– Suzanne, igaza van – pillantott rá Lucille – Túl sokat ittál; már nem tudsz magadról.

– Jól van – felelte. – Elhiszem. Szóval… Hol is tartottunk?

– Etooo… – gondolkodott el Hiroko, majd észbe kapott:

– Persze! Szóval, az a szerencsétlen – azt hiszem, talán Marcus volt a neve – jött azzal, hogy az ő kocsija tág, és minden előjel nélkül lesmárolt!

– Nem mondod? – hüledezett Lucille – Én nem is tudom, mit csináltam volna vele…

– Naná, hogy keféltél volna vele! – tört ki a nevetés Suzanne-ből.

– J-jó… De azért nem hagytam volna annyiban… És mit csináltál? Orrba vágtad legalább?

– Mondtam neki, hogy hűtse le magát, és a gatyájára öntöttem az ásványvizet.

A másik kettő fuldoklott a nevetéstől.

– Miért nem a koktélt? – kérdezte Suzanne miután levegőhöz jutott, majd prüszkölve folytatta a hahotázást.

– Csak nem képzeled, hogy erre a balfácánra pazarlom azt a drága italt!?

Ettől aztán Lucille is kénytelen volt felsikítani:

– Ááááá! Hiroko, szívem, imádlak!

Egyszerre felzúgott a csengő lágy, elektromos dallama. Lucille pirospozsgás arccal pattant fel, és sietett le az emeletről, hogy ajtót nyisson. Ginette és Elise voltak azok, mögöttük az örökké észrevétlen, szeplős kis Ingrid. Kivételesen egy hatalmas hátizsák volt nála, ezért a szokásosnál jobban kitűnt a tömegből, de Ginette egy hatásos mozdulattal előrántotta maga mögül az üveg csokoládélikőrt, amitől Lucille menthetetlenül elolvadt – tekintve, hogy ez az az ital, amivel bármikor le lehet kenyerezni, mert imádja.

– Sziasztok! Gyertek beljebb! – invitálta, sőt tessékelte át őket az előszobába, ahol a másik két lány cipője már várta, hogy a többieké is melléjük kerüljön.

Elise még új volt: álmélkodva csodálta meg a szobákat, ahogyan a házigazda körbevezette.

– És ez itt az én mosdóm – magyarázta a szőkeség – Ezt használhatod, ha esetleg sokat innál, vagy megint evés közben merülnének fel a gyomorforgató témák… És ne aggódj, attól, hogy most ilyen tiszta, még nem szentély; nem te vagy az első, aki szerényebb családból jött, és tapasztalat, hogy félnek használni a dolgokat. Pedig én is csak ember vagyok… Na jó, azért a tamponjaim ne foszd ki.

– Értem… Bevallom, a nagyszüleimnek van egy telke villával, oda régebben felvittek a szüleim, mielőtt a balesetük volt.

– Ó, bocsánat… Nem akartam rossz emlékeket ébreszteni benned – váltott együttérző hangnemre Lucille.

– Nem, ugyan… Ennyi erővel ki se volna szabad nyitnunk a szánkat – mosolyodott el bíztatóan Elise. Lentről kacagás hallatszott – olyan ordenáré fajta – aztán Ginette emelte fel a hangját:

– Hogy lehet este nyolckor részegnek lenni?! – de ő is felnevetett.

– Suzanne szeret kirúgni a hámból, nemde? – mosolyodott pajkosan Lucille-re Elise. A fény valahogy úgy esett az arcára, hogy most valamivel kevésbé tűnt sápadtnak. A hosszú, fekete tincsek azonban elrejtették ajka szélét, ahogyan kicsit lejjebb eresztette az állát.

– Igen, meglehetősen – mosolygott vissza a lány, de magában megjegyezte, hogy Elise sokkal összetettebb személyiség, mint amilyennek elsőre tűnik.

Miután visszatértek a többiekhez, a beszélgetés folytatódott, a háttérben a Lucille laptopjára kötött hifiből kellemes zene szólt. Felcsendült egy Miyavi szám is, amin mindenki el volt alélva, majd gyorsan továbbtekertek egy Jean-Michel Jarre-t, amit Lucille az apja ármányának tudott be, aztán a French Affair ősrégi slágere következett, a „My Heart Goes Boom” – erre táncoltak egyet – bár Elise és Ingrid ebből inkább kimaradtak.

Időközben fogytak a sörök, borok, rövidek és hosszúk is, amiket hoztak, és végül segg részegre itták magukat. Hiroko és Suzanne néha kimentek az erkélyre cigizni, és végül egyetlen szál erejéig Lucille és Ginette is csatlakozott hozzájuk. Ahogy visszaért, vette csak észre Ingrid táskáját a sarokban.

– Te, Ingrid, te mit hoztál? Csak nem valami piát rejtegetsz előlünk?

– A lány ijedten kapta az ajka elé a kezét és kifésült egy rakoncátlan, barna tincset az arcából. Pironkodva, tétován végül azt válaszolta:

– Tudod, volt a múltkor az a fogadás… amibe részegen belementem…

– Nem mondod? – sandított kajánul a lányra Hiroko, amitől az – ha lehet – még kisebbre húzta össze magát. – És honnan szerezted?

– A-az az én titkom marad – erőszakolt magára némi sejtelmes határozottságot Ingrid, mielőtt a többiek rávetették magukat a táskára, és sorban szegezték neki a kérdéseket.

– Azt remélted, hogy nem vesszük észre, mi?

– Nem! Én igazából vártam, hogy mikor…

– Ó, szóval vártad, miii? Húú! Ez… ez az, aminek látszik? A szüleid ilyen perverzek, vagy ezek mind a tieid?

– N-nem… Igazából…

Hirtelen nagy csönd lett, és ezért ösztönösen is elharapta, amit mondani akart.

– Aztaaa… Ez brutális… Ez… ez… – Kerekedtek el Suzanne szemei, ahogy kegytárgy módjára felemelte az alacsony felbontással kinyomtatott ál-borítóval ellátott DVD-tokot.

– Á, ezt már láttam – legyintett a valamivel távolabbi kanapén türelmesen terpeszkedő Hiroko.

– Tényleg, te is megnézted őket, Ingrid? – kérdezte gonoszan Lucille.

A lány arca rákvörösre változott, és már épp nekiállt volna hevesen tiltakozni:

– …!

– Ugye leellenőrizted, hogy az van-e rajta, ami rá van írva? Vagy hoztál egy rakat mesét? Hmmm? – fojtotta belé a szót Ginette.

Ingrid teljesen beledermedt a szituációba, amiből a szőnyegről csak most felkelő Elise zökkentette ki:

– Szerintem úgyis kiderül, ha végre nemcsak fogdossátok, hanem be is tesszük valamelyiket. Nem?

Két pillanat bamba pislogás, majd Suzanne odarontott a házi-mozihoz, hogy felszentelje. A többiek az utolsó pillanatban fogták le.

– Hülye vagy?! – rivallt rá Ginette. – Először valami egyszerűbbel kezdjük! Mondjuk itt van ez: „Torkos kiskukták”…

Lucille gyorsan átállította a hifit. A lemezen valami oldalról letöltött film lehetett, mert nem volt menüje sem, csak elindult magától… ráadásul német nyelven, és nem lehetett átállítani. A lányok mindenesetre epedezve várták, hogy a helyes srácok egymással incselkedve végül levessék mondvacsinált gátlásaik és állatias gyönyörüvöltések és vöröslő ánuszok ragyogásában egymás hátára élvezzenek.

Végülis nem volt olyan élvezetes, mint amire számítottak, de jó volt látni, ahogy Ingrid hol kigúvadt szemekkel lesi a képet, hol párnát szorítva az arcára nyöszög, miután észbe kap. Már ezért is megérte.

És akkor Elise felvetette a következő beszédtémát:

– Ezek vajon buzik, vagy esetleg…

– Húúúúúúú!!! Mondjuk, ha Adam és Erich közrefognának, és…

Mindenki izgatottan visongatott, csak Ingrid dőlt hátra párnával az arcán. Utána azonban Ginette hangja huhogott föl vészjóslóan:

– Ingriiiid… Nedves vaaagy??

– Micsoda!? – rántotta el az arcától a párnát döbbenten a lány. – Dehogyis!

– Fogadjunk? – vigyorodott el a másik olyan kajánul, amennyire csak lehet.

Néma csönd. Ingrid megszeppenve, zavartan és tanácstalanul húzta az ajka elé a párnát. A mosolyok hirtelen lehervadtak… Döbbent tekintetek kereszttüze… A vöröslő arc lassan elfehéredett a felismerés fényében…

– Ááááááhháháháhááá!! – tört ki végül féktelen röhögésben Suzanne, majd hasonlóképpen a többiek is.

– Neee, ezt nem hiszem el, ezt látnom kell! – vigyorodott el megszállottan Ginette, és fölhajtotta a még mindig párnát markolászó lány szoknyáját, aki ugyan megpróbálta takarni magát, de a másik megakadályozta. Sikongatott, hogy ne nézzék, jajveszékelt, de nem ért el vele semmit…

– Így nem látszik – felelte Lucille, és megfogta a fehérnemű két oldalát. Ingrid pánikba esett:

– Ne, hülye! Ne! Hagyd abba, kérlek! – küszködött, de a többiek lefogták kezét-lábát, így a bugyi végül lekerült róla, és mindenki megcsodálhatta az ő kicsi, pelyhes, nyirkos puniját. A lány kínjában az ajkába harapott.

– Eskü… – ámuldozott Suzanne, és leheletét megérezve Ingrid megpróbálta kicsit összébb húzni a lábát. Persze nem engedték neki.

– Odanézz, kicsordul! – kiáltott fel meglepetten Lucille, majd elcsuklott a hangja, ahogyan rájött, hogy úri hölgyek nem viselkednek így.

– Ne! – kiáltotta kétségbeesetten a lány, és felkapta a fejét: mindenki őt mustrálta, még Elise és Hiroko is. – Engedjetek el!!

– Lehet… hogy ez már nem is a filmtől van – vetette fel tűnődve Hiroko.

– Nem mondod!? – tátotta el a száját Ginette.

– Neem!!! – vergődött minden erejéből Ingrid.

– Lehet, hogy jobb lenne még most abbahagyni… – vetette fel diszkréten Lucille, de oda se hederítettek rá.

– Szerintem nézzük meg, hogy kemény-e a melle is! – kiáltotta Ginette.

– Az a kicsi? – kérdezte értetlenül Suzanne.

– És azzal mit érünk el? – vetette közbe Elise. – Az az igazi bizonyíték, ha valaki benyúl neki, és magától rászorít, mert akkor még fel van izgulva.

– Mics-o-da!?! Nem!! Hagyjatok!!! Eresszetek már el! Hagyj–… Hagyjatok már békén!! – sikoltotta Ingrid, és újból megpróbált szabadulni.

– Na jó… – kezdte Suzanne – …de ki fogja megtenni?

Mindenki nézett mindenkire, mire Hiroko egy közönyös vállrándítással feltűrte kicsit a blúzát, és bedugta a kis- és a gyűrűsujját. Az izmok hosszan megfeszültek, majd elernyedtek. Aztán aprót rándultak. Majd megint. Hiroko felvonta a szemöldökét, majd pajzán félmosolyra húzta a száját. A többiek döbbenten néztek.

Ingrid összeszorított szemmel és vékonyra préselt ajkakkal reszketett. Suzanne nem bírta tovább, meg kellett kérdezze:

– Na?

– Nos… – húzta vissza a kezét Hiroko – Úgy tűnik, élvezi – azzal elővett egy papírzsebkendőt, és megtörölte. – A kérdés már csak az… – és alaposan kivárta a hatásszünetet – …hogy mit?

– Ho-hogyhogy mit? – kérdezte Ginette, de Elise már készült a válasszal:

– Vajon most az izgatta fel, hogy nézzük… vagy az, hogy Hiroko hozzáért?

– Rohadt szemét állatok… – felelte remegő hangon Ingrid.

– Szerintem kérdezzük meg – javasolta Lucille, hogy legalább egy kicsit visszaszerezze a helyzet fölötti uralmát. – Ingrid – hajolt oda hozzá – te leszbikus vagy?

Hosszú csend, majd meglepően határozott válasz.

– Nem.

– Biztos? – folytatta a lány.

– Biztos. Van barátom.

– Szóval onnan vannak a filmek! – tört fel a felismerés Ginette-ből.

– Most már elengedtek végre? – kérdezte Ingrid, és az arca meglehetősen durcás ábrázatot öltött.

A fogvatartói is kezdték megérteni a helyzet komolyságát, és bűnbánóan visszahúzódtak. A lány komoran felhúzta a bugyiját, majd azt mondta:

– Bocsássatok meg, de kimegyek a mosdóba, rendbe szedni magam. Ha megengeditek, akkor inkább egyedül tenném.

Azzal elindult felfelé a lépcsőn. Lucille utána akart szaladni, de Hiroko leintette:

– Hagyd, majd én. Rutinom van benne.

Odafent Ingrid pisilt, aztán kisírta magát és rendbe szedte a sminkjét, majd megpróbálta helyre tenni a gondolatait. Ezt szakította félbe Hiroko kopogása:

– Hé, Ingrid… Jól vagy? Minden rendben?

Nem érkezett válasz.

– Ingrid… Bocsánat… Tudod, milyen hülyék vagyunk…

A zárnyelv kattant, de nem jött ki senki. Hiroko nem tudta eldönteni, hogy beengedte vagy kizárta-e a lány, ezért megpróbálkozott a kilinccsel. A gomb megforgott, az ajtó kinyílt…

Ingrid eléggé nyúzottnak tűnt, de nagyjából helyrehozta magát. Profilban állt, a fürdőszoba tükörben nézte magát.

– Pocsékul festek – jegyezte meg.

Hiroko becsukta és bekulcsolta maga mögött az ajtót, csak aztán válaszolt.

– Nem. A körülményekhez képest legalábbis, ragyogsz… – mosolyodott el kényszeredetten, majd lerogyott ülésbe, a hátát az ajtónak támasztva.

Ingrid hosszan révedt saját arcára, aztán a csapra pillantott maga előtt, majd kisvártatva a lányra:

– Miért… vállaltad el?

Hiroko nem értette, megrázta a fejét, és kettőt pislogott is.

– Mármint mit?

– Miért… pont te… nyúltál be… oda?

– Figyelj, én tényleg sajnálom, é–…

– Nem az. Miért nem vártad meg, míg eldöntik egymás közt?

Lentről tompa visongás hallatszott. Biztos valami olyan téma került szóba, vagy megint pornót néztek, és azon ujjongtak.

– Egy: valakinek el kellett vállalni. Kettő: a többiek valószínűleg megpróbáltak volna megujjazni, amilyen állapotban most vannak. Három: én vagyok az, akit a legkevésbé sem zavart a dolog. Egyébként meg ne hidd, hogy csak téged mozgatott meg az a film – csak ugye éppen azért hecceltek, mert tudják, hogy milyen visszahúzódó vagy egyébként… Meg ugye a pia…

Ingrid egy darabig csak nézte Hiroko-t, aztán kinyitotta a száját, hogy megköszönje… de végül mégsem azt tette:

– És… te akkor leszbikus vagy?

– Én… – kezdte zavartan a lány, de ekkor kopogtak, és Lucille hangját lehetett hallani az ajtó túloldaláról:

– Éltek még?

– Igen, majd megyünk!

– Ne hozzak valamit inni? Vagy enni?

– Kösz, megvagyunk! – kiabált vissza neki, aztán, miután hallotta, hogy a lány elindult a lépcsőn, halkabban folytatta:

– Nem vagyok leszbikus. De… őszintén szólva, a lányok se taszítanak. Eeto, de nem kell félre értened, én tényleg nem azért csináltam, hanem–.

– Jól esett? – szegezte neki a kérdést Ingrid érdeklődve.

– Nos… Khm… Nem számítottam rá, hogy rászorítasz. Ahogy azt se gondoltam volna, hogy pont te nem vagy szűz közülük.

Ingrid elpirult, és halványan elmosolyodott.

– Tényleg, mesélsz a pasidról? – kérdezte Hiroko.

– Nem ismeritek. Három éve végzett a sulimban, Németországban. A neve Daniel.

– Várj, akkor ő… hét évvel idősebb nálad?

– Igen…

– És… akkor nem is tőle vannak a filmek, mert ő most nincs is itt.

– Igen…

– Akkor… ezeket te nézed?

Ingrid az utolsó „igen”-t már rákvörösen mondta ki, és olyan halkan, hogy inkább nyüszítésnek hangzott, és szinte nem is lehetett hallani.

– De kérlek, ne mondd el a többieknek… Kérlek… – suttogta.

– Ne aggódj, köztünk marad – biccentett Hiroko, majd rövid szünet után megkérdezte:

– És neked? Jól esett?

A lány arcán enyhülő pír új erőre kapott.

– Ö… öm… Én… nem tudom… – látszott, hogy teljesen zavarban van.

– Szeretnéd tudni biztosra? – kérdezte Hiroko, azzal felállt, és odasétált hozzá.

Hiroko ázsiai létére viszonylag magas volt, Ingrid pedig kimondottan alacsony, így majdnem egy fej volt kettejük közt.

– H-hát, én inkább nem, egyszer is elég v–… – fordította félre tétován az arcát, de a lány a kezébe vette, másikkal kicsit megtámasztotta az állát, és lágyan megcsókolta. Ingrid először csak döbbenten hagyta, aztán lehunyta a szemét, kezét a lány derekára tette és visszacsókolt. Majd egy picit elbizonytalanodott, és elhúzódott tőle.

– Bo-bocsánat… Én n-nem akartam tolakodó lenni…

De Hiroko mosolygott. Nem gonoszan, nem diadalittasan, lágyan, megértően és barátságosan. Most a másik keze is a lány arcára vándorolt, és újból megcsókolta. Ez most szenvedélyesebbre sikerült, és hosszabbra is. Miután elváltak ajkaik, Hiroko elkezdte kigombolni Ingrid blúzát. Az riadtan pillantott az ajtóra, de a másik megnyugtatta:

– Ne aggódj, bezártam. És ha csendben leszünk, nem veszi észre senki.

A lány apró, kerek mellei színben alig tértek el az őket fedő csipkemelltartó fehérjétől, ahogy Hiroko gyengéden széthajtotta a blúzt, hogy megcsodálja őket. Ingrid szégyenlősen fonta össze a karját alattuk, ahogy félénken felpillantott a barna, kaukázusi szemekbe.

Gazdájuk kezei besiklottak a lány ruhája alá, és gyengéden átkarolták a derekát és közelebb húzták. Azután elindultak felfelé, a hátát cirógatva, majd kikapcsolták a melltartó pántját. A formás kis keblek egy hajszálnyit megereszkedtek. Ahogy a fehérnemű leereszkedett, előbukkantak a parányi, rózsaszín bimbók is.

Az egész olyan szűzinek, olyan érintetlennek hatott… Hiroko odahajolt, és gyengéden ajkai közé vette az egyiket, majd lágy csókkal megszippantotta. Az érzés bizseregve hullámzott végig Ingrid testén, és hangos sóhajt szakított fel tüdejéből. Ujjait osztálytársa hajába fúrta, és gyengéden ráfogott a fejére is. A lány hosszan kényeztette szájával a másik mellét, majd óvatosan kigombolta a szoknyát is.

– Ne… – kezdte Ingrid, ahogy Hiroko-ra pillantott, de az válaszképp még kéjesebben kezdett játszani a mellbimbóval, ahogyan pajzánul felnézett rá.

Amikor a lány ismét átadta magát a kéjnek, az egyik kéz becsusszant a bugyijába, és mélyen a vaginájába. Remegve tört fel belőle egy újabb nagy sóhaj, és kénytelen volt a mosdószekrénynek támaszkodni. A lábait lassan kezdte elhagyni az erő, főleg, hogy Hiroko nyirkos ujjai most a csiklójával kezdtek el játszadozni.

Lassan ülésbe ereszkedett, és csípője mozogni kezdett. Arcán a kéj vonásai játszottak táncot, ahogyan partnere különféle helyeken csókolgatva testét végül a bugyit lehúzva a szeméremajkak közé nyalt. Az időközben támaszt talált kezek most ismét az egyenes tincsek közé túrtak. Hiroko hosszan, kéjesen játszott a lány testével. Ingrid teljesen megfeledkezett magáról, és úgy kellett ráerőszakolja magát, hogy a szemmel láthatólag jól szórakozó lányt eltolja magától:

– Kérlek… – felelte – Én is csinálni akarom – suttogta vágytól égő hangon, és már neki is állt kigombolni Hiroko blúzát.

– Hé… – pillantott Ingrid szemébe, aki hálás, mohó pillantást vetett rá, majd kéjesen rámászott és letessékelte a földre.

Egy játszi csók az ajakra, majd kéjes nyelvöltés a nyak iránt. A másik kicsit megijedt, ahogy a lány elkezdte szívogatni a bőrét, de hamar rájött, hogy csak incselkedik vele… Ezzel viszont felkorbácsolta benne is a vágyat: visszacsókolt.

Ingrid nem volt olyan gyengéd, mint amit a jelleme sugallt volna: Hiroko nyakszirtjét kényeztetve kicsatolta elöl a melltartóját is, és elkezdte masszírozni a melleit. Aztán kéjesen végignyalta a lány fülének peremét, akinek az arcára most először ült ki az élvezet.

– Tetszik? – kérdezte pajkosan a lány, azzal feltámaszkodott, majd választ se várva saját mellével kezdte el cirógatni Hiroko-ét.

– Iiigen… Ne hagyd abba… – nyögte halkan az, és hátrahajtotta a fejét. Egy darabig csak kéjesen sóhajtozott, de úgy érezte, megőrül, ha nem kap többet.

– Ingrid…

– Szeretnéd, ugye? – nyalta végig pajkosan a nyakát a lány.

– Kérlek… megbolondulok…

Ingrid apró csókot lehelt a lány ajkára, majd kéjesen végignyalogatta a nyakától a mellkasáig, de nem ment tovább: inkább elkezdte a nyelve hegyével izgatni a mellbimbóját. Hiroko-ból epedezve kínlódó nyögés szakadt fel, ahogyan a körök szaporodtak.

Hosszas kínzás után Ingrid végül megfordult átellenesen, és gyengéden, játékosan végig simított a nedves kisajkakon. Hiroko szűkölve préselte az égnek az ágyékát.

– Könyörgök… Ne gyötörj tovább…

– Ezt azért kaptad, mert nem mondtad, hogy „Kérlek”… – sandított hátra Ingrid, aztán kitolta a fenekét:

– Ha kiengesztelsz, akkor megbocsátok.

Nem kellett kétszer mondani, Hiroko egyből odahajolt, és mohón nyalakodva kényeztette el partnerét… aki a következő pillanatban már viszonozta is neki a gesztust. Halkan búgva hullámoztak egymás testén. Egymás hangjának rezgése nyelvükön végigfutva csak még jobban fokozta gyönyörüket…

Ekkor kopogtak. Hirtelen elnémultak és az ajtóra pillantottak.

– Nem tudnátok kijönni? Pisilnem kell…

Ginette volt az. Majd pont neki nyitnak ajtót… Ingrid megrettent, de Hiroko gyorsan összeszedte a gondolatait:

– Elhatároztuk, hogy így tüntetünk a nők gátlástalan kihasználása és szexuális zaklatása ellen! – kiabálta fontoskodva, majd választ sem várva belefúrta arcát Ingrid fenekébe. Ginette még mondott valamit, a lány azonban társa fejét is visszasegítette ágyékára, és figyelmük ismét csak egymásé volt.

Először Ingrid jutott el a gyönyör tetőfokára: ajkát elemelte Hiroko nemi szervétől, és kettőt-hármat félhangosan is nyögött… A másik azonban szintén abbahagyta, és határozottan letaszította magáról. Értetlen pillantás találkozott az elszánttal:

– Most megmutatom, hogy milyen is az, ahogy a lányok csinálják… és bal lábát Ingridé alatt, másikat fölötte elvezetve odapréselte vagináját a lányéhoz. Kéjes csípőmozgásokkal dörzsölte a lány csiklóját nemi szervével, aki a gyönyörbe belefeledkezve újfent hangosan felnyögött párszor, mielőtt ajkába harapott, hogy csak hümmögni tudjon. Ő is mozgatni kezdte a csípőjét, szinkronban Hiroko-éval, aki szintén kezdett egyre mélyebbeket sóhajtani.

Először Ingrid testén futott végig a borzongás, hosszan és sokszor, és a még mindig egyre hevesebben ringatózó Hiroko-val összeérve újabb és újabb erőre kapott. A lány csak most vette észre, hogy már nyitott szájjal, hangosan élvezett. Kezeit gyorsan ajkára tapasztotta, de még mindig átcikáztak rajta a gyönyör hullámai. Ekkor váratlanul Hiroko teste is megfeszült, majd reszketve roskadt le a fürdőszoba kövére egy fojtottan előtörő, hosszú és mély nyögés kíséretében. Kettejük közt csúnya, sűrű tócsa éktelenkedett, de nem foglalkoztak vele.

Ingrid még mindig remegve és néha-néha összerezzenve mászott rá a lány testére. Melleik ismét összedörzsölődtek. Csókolóztak. Buján és kimerülten. Egy darabig csak így pihegtek. Mindkettejüknek jó volt így. Lentről hangos nyögések hallatszottak, meg valami francia szöveg, de nem volt igazán kivehető, hogy mit is mondtak. Ingrid mindenesetre sejtette, melyik jelenet az.

Elise úgy érezte, van valami más is a lánynál, amit még nem láttak. És az ő megérzései sohase csaltak. A végére kéne járni ennek, amíg vissza nem jönnek – jegyezte meg magában fejcsóválva, mialatt a többiek csacsogó társulatától óvatosan eltávolodva belesett a táskába. És ott volt: A Kör. Eredeti japán verzió, abból is a rendezői változat. Meg mellette volt egy nagy, bőrkötéses könyv is. Ahogyan hozzáért, koszcsíkot hagyott a kézfején.

– Először a filmet – suttogta a fülébe Ingrid. Ettől Elise ijedten összerezzent. Ráadásul volt a lány leheletében valami… furcsa. A szaga… Nem volt igazán érezhető, biztos lemosta… Hányt is, vagy mi?!

– J-jó… – válaszolt halkan Elise, de furcsa, nyomasztó érzés kerítette hatalmába a könyv és a film egyidejű feltűnése kapcsán. És az ő megérzései sohase…

– Csakhogy lejöttetek! Mi az ördögöt csináltatok ti odafönt ennyi ideig? – aggodalmaskodott Lucille.

– Dugtunk, Lucille… – felelte flegmán Hiroko. – Szerinted?

– Látod, én megmondtam! – kortyolt a sörébe Suzanne, de Ginette adott neki egy tockost, amitől prüszkölve fújta ki a habot az orrán.

– Jó… értem… – felelte bűnbánóan Lucille – Figyelj, Ingrid… Bocsánat.

A lány fagyosan félrepillantott.

– Mármint, tényleg túllőttünk a célon… Sajnáljuk. Még az a hülye Suzanne is. Nem akartunk a lelkedbe gázolni, csak be voltunk csípve, és… Érted…

– Értem – felelte Ingrid türelmetlenül – De… jobb, ha tudjátok, hogy ez nagyon rosszul esett, és megalázó volt.

– Jó, tudom… Az én hibám volt; vállalom a felelősséget.

– Nem, Lucille… Felejtsük el. Bulizni jöttünk át, nem összeveszni. Viszont most valahogy elment a kedvem ezektől a filmektől, úgyhogy valami mást fogunk megnézni…

És úgy is történt. A filmen a lehető leghitelesebb francia szinkronhang szólalt meg, és a lányok a sötét szobában jobbra-balra sikoltoztak rajta. Nem is tudták, hogy létezik a filmnek ilyen verziója. Komolyan féltek a végére. Hiroko kénytelen volt a keblére kucorodó Ingridet használja fedezékül az iszonyatos jelenetek miatt: ő olvasta az eredeti novellát, és ez a verzió hátborzongatóan hasonlított rá, emellett annyival színesebb volt a képi világa és a hanghatásai, de a színészi játék is, hogy ő maga is úgy reszketett, mint a nyárfalevél.

A film ráadásul stáblista nélkül ért véget, látszólag hibás volt a lemez, mert a lejátszó is kétségbeesetten felbúgott, majd leállt, és elment a kép is. A hirtelen támadt sötét-ségben mindenki aggályosan kereste a többiek tekintetét.

Végül Lucille úgy döntött, hogy odamászik, és kiveszi a lemezt. Ahogy kinyitotta a tálcát, hirtelen bekapcsolt a képernyő, és elindult rajta a „hangyafoci”. Lucille jól tudta, hogy a lejátszónak nem kéne ilyesmiket csinálni, és aggódott, hogy esetleg a lemez tönkretehette, vagy ilyesmi. Majd bejött egy ködös tengerpart, amin a nap épp fakó vörös korongként bukott alá a horizonton.

– Hé, ne kapcsolgassátok! – szólt hátra, de a többiek csak néztek. A távirányító a szőnyegen volt, ők pedig a kanapén tömörültek.

– Marha vicces! Szerintem ti is ugyanúgy be voltatok tojva, úgyhogy ne játsszatok velem ilyesmit!

De a kép hirtelen, mint valami rossz családi videón, egy rövid szünettel váltott: egy döglött ló volt rajta, kiomlott belekkel. A háttérben tompa, visszafelé rögzített üvöltés, zokogás vagy sikoly volt hallható, és a lóba hirtelen belehátrált egy apró, fekete, két lábon járó alak, majd a zsigerek is visszaömlöttek, és felállt.

Sikoltás és sistergés, majd egy fal, rajta egy akasztott kislány árnyéka. Az árny egyszerre elkezdett vonaglani, és egyre erősödő hörgés hallatszott a hifiből is. Majd az öngyilkossági jelenet árnyjátéka visszapergett előttük, míg az alanya vissza nem hátrált a képbe, és meg nem állt.

Mindenki meredten bámulta a képet, Lucille pedig lassan, reszketve elhátrált a plazma TV-től, és próbálta elnyomni a csatornát vagy kikapcsolni a készüléket, de az nem reagált. Rettegve hunyta le a szemét, de a képet még úgy is látta. Már mindenki halálra rémült – nem tudták mire vélni a dolgot. A kislány tekintete nem olyan volt, mint egy öngyilkosé: metsző volt, fagyos és vádló.

Hirtelen kidülledtek a szemei, a pupillái akkorára tágultak, mint az egész szeme, és groteszk hörgést hallatva vigyorra húzta a száját, amiben kusza, hegyes fogak sorakoztak, a kép pedig rá is közelített.

A TV ezt követően a lányok páni-sikításától kísérve elfeketedett, a villany pedig felkapcsolt. Elise és Ingrid kivételével mindannyiuk nadrágján folt éktelenkedett, és értetlenül fordultak a villanykapcsoló irányába, de nem volt ott senki.

Ingrid arcán pedig lassan döbbenet lett úrrá:

– Pont, ahogyan terveztem…

Mindenki rámeredt, még félig-meddig sokkos állapotban voltak a látottaktól, és amit a lány mondott, csak még jobban zavarba ejtette őket.

– Mi… folyik… itt? – kérdezte idegességtől remegő hangon Elise. – Ingrid?

– Kölcsön kenyér visszajár, az folyik! – kacagott fel gonoszan és diadalittasan a lány, de ezzel nem nyugtatott meg senkit.

– Mi az isten volt ez?! – fakadt ki kétségbeesetten Lucille.

– Varázslat! – felelte megszállott mosollyal Ingrid, aztán odasietett a táskájához, és elővette azt a könyvet…

– Ez egy igazi varázskönyv! Okkult mágia van benne! – tartotta fel a poros, fekete, bőrkötésű könyvet, melynek címlapján a kötőbőrből font, körbe foglalt pentagramma díszelgett.

Ahogy Elise jobban megfigyelte, a jelet elvileg képtelenség volt a könyvvel azonos bőrből létrehozni: a vonalai végtelen, önmagába visszatérő fonatot alkottak. Közben Ingrid lelkesen magyarázott:

– Nehéz a nyelvezete, de úgy tűnik, hogy valami latinnal és némettel is összekevert francia, ezért hoztam egy szótárt, meg kijegyzeteltem belőle pár kifejezést is.

– De… ugye, ami a film után volt, az nem volt igazi?

– Jó, bocsi, tudom, hogy kicsit túllőttem a célon… Az egész csak színjáték volt, mindent elterveztem… Legalábbis én mondtam meg, hogy miben legyen más a film, mint az eredeti. Direkt figyeltem, hogy ne használjak olyan szavakat, amiket a könyv esetleg félreérthet…

– A könyv? – vetette közbe érdeklődve Elise, akinek egyre inkább felcsillant a szeme a hallottaktól.

– Igen! – fordult felé lelkesen Ingrid – Tudod, ennek a könyvnek saját ereje van.

– És… Mit kér érte cserébe? Kell valamit fizetni?

– Ehhez a filmhez csak egy kis gyertyácskát kellett elégetnem, és addig kántálnom, míg el nem alszik.

– És honnan tudtad, hogy mekkora kell? – kérdezte gyanakodva Hiroko. Logikus kérdés, de tipikusan olyan, amit csak ő tud ilyenkor feltenni.

– Ahhoz van egy külön varázsige, amivel pár csepp vérből egy ilyen gyertyát lehet növeszteni, sőt, amikor varázsolsz, magától meg is gyullad. Tök jó… Először mondjuk én is halálra rémültem, meg kicsit azért ködös a dolog, de a könyv szinte tanítja magát! Az elején vannak az ilyen egyszerűbb kis varázstrükkök, amihez talán nem is kell semmi.

– Tudsz magadhoz hívni lényeket, amik szolgálnak, meg el is tudod küldeni őket. Ezek valami tündérek vagy szellemek vagy… valami ilyesmi, de a lényeg, hogy nincs saját akaratuk. Ezek csinálják meg neked a legtöbb trükköt, és nekem eddig mindent megértettek, amit kértem tőlük. Például ehhez a trükkhöz is kellettek ők is, meg valami nagyobb dolog, amit nem tudtam igazán érzékelni, még a segédvarázslatokkal sem.

– Mióta játszadozol ezzel a könyvvel? – húzta össze gyanakvóan a szemét Elise.

– Emlékszel, amikor Cosette bepisilt?

– Persze, olyan rákvörös fejjel rohant ki a mosdóba, hogy… Várjunk csak… Az e hét kedden volt!

– Na, az előtt három nappal kezdtem! És azt is megsúgom, hogy nem pisi volt az a bugyijában…

– Azt akarod mondani… hogy te csináltad?

De a lány csak gonoszan mosolygott.

– Ez nagyon durva húzás volt tőled…

– Meg akartam büntetni… Te is tudod, hogy mindig milyen aljas módon bánik mindenkivel… És így az óra utáni szünetben szereztem pár gyertyát is, mert véletlenül pont az a WC dugult el…

– Fúj! – fintorodott el Lucille – És te komolyan ott turkáltál… abban?

– Jaj, ne… Mindjárt hányok… – nyögte Suzanne, és az ajkához tette a kezét.

– Azért annyira nem gusztustalan… – sóhajtott fel Ginette. Valahogy kezdett mindenki feloldódni egy kicsit.

– Nem, nem azért, hanem mert… Hörr… Forog velem a szoba…

És abban a pillanatban már el is okádta magát. A padlószőnyegen végigtoccsant egy hatalmas, narancssárga, bűzölgő paca, tele félig megemésztett rágcsálnivalók maradványaival.

– A… rohadt életbe!!! – sikította dühösen Lucille – Mi a fenéért nem tudtál felmenni a mosdóig?!

– Ó… bocs… én sajnálom… tényleg… én… Ó, bassza meg… De olyan hirtelen jött… Én… Sajnálom! Tényleg!

– Most mi az istent csináljak!? Soha az életben nem jön ki, akkor sem, ha egész hétvégén itt súrolom! Mit fogok mondani apuéknak?!?

– Semmit – mosolygott rá kedvesen Ingrid. – Legalább megmutathatom, hogy működik a könyv. Elővett a zsebéből egy fekete, leginkább csonka fadarabra emlékeztető alakú gyertyát, és a kezére állította, majd halkan elkezdett kántálni:

– Gheisterek, kik a lápok aquiáját isszák! A Khepreh’tek hív titeket!

Majd megismételte:

– Gheisterek, kik a lápok aquiáját isszák! A Khepreh’tek hív titeket!

A gyertya a kezében vörhenyes, füsttelen lánggal égni kezdett.

– Gheisterek, kik a lápok aquiáját isszák! A Khepreh’tek hív titeket!

A viasz a kimondott szavakkal egyidőben enyészett el, a láng pedig egy pillanatra fellobbanva lejjebb araszolt. A vége mintha egy gömböt ölelt volna körbe. A lány még párszor kimondta az igéket, és minden alkalommal eltűnt egy újabb darab. Végül már majdhogynem a tenyerén égett a láng. A többiek várták, hogy majd felszisszen, vagy megég, de nem akarták megzavarni.

– Gheisterek, kik a lápok aquiáját isszák! Járuljatok hozzám! A Khepreh’tek hív titeket! – mondta ki újra, és a gyertya felszívódott, a láng pedig kékes-lilás-sárgásan felragyogva, csőszerűen, kör alakban lobogott tovább a tenyerében, és nem sokkal fölötte a láthatatlan gömb felületén szétterült. Ekkor Ingrid mély levegőt vett, majd teli torokból elkiáltotta magát:

– Shrul yesta!!

Az utolsó szót már nem is emberi hangon mondta, mintha valami földöntúli szirének sikoltottak volna helyette. A láng eltűnt, minden előjel vagy lobbanás nélkül, a lány kitartott kezében pedig lassan megjelent egy félelmetesen tökéletes háromszög fekete körvonala. Egy darabig belerévedt a háromszögbe, majd azt mondta:

– Kérlek, tisztítsátok meg a lakást a szennytől.

A következő pillanatban Elise és Ingrid kivételével mindenki a nadrágjára pillantott, amin már nyoma se volt a pisifoltnak. A szőnyeg is tiszta volt. És meglepetésükre az elméjük is. Sőt, a széthagyott üres üvegek is eltűntek. Elise meglepetten tapasztalta, hogy már nem kell WC-re mennie. A morzsák is felszívódtak.

A kis boszorkány kezéből is eltűnt a háromszög.

– Köszönöm – pislogott tiszteletteljesen, majd két kezével megfogta a könyvet, és apró csókot lehelt rá.

A többiek csak néztek. Ez most már tényleg túl sok volt nekik. Annyi minden történt egyszerre, hogy kissé nehezen vette be az agyuk.

– Várj… akkor ez nem is rendezői változat volt? – kérdezte hosszú szünet után, teljesen kizökkentve mindenkit Hiroko.

– Öö… Hát, de igen, csak az én rendezésemben… – öltötte ki pajkosan a nyelvét Ingrid, majd halványan elpirult.

– Azért abban szerintem mind egyet kell értsünk, hogy ez volt a legdurvább horror, amit eddig életünkben láttunk – bólogatott ámultan Elise.

Néma biccentések.

– És még mit lehet csinálni vele? – bökött ujjával a könyv felé Ginette.

– Szinte bármit! Egyébként minél bonyolultabb valami, annál összetettebb és nagyobb a jel is, ami megjelenik hozzá.

– És mennyi vér kellett ehhez a filmes trükkhöz?

– Ötvenkét csepp, de megérte.

– És több gyertyát is meg tudsz gyújtani egyszerre?

– Igen, és úgy összeadódik az erejük.

– És van ennek valami mellékhatása?

– Azon kívül, hogy rászoksz a bőröd bökdösésére? Nincs.

– Fáradtság? Gyengeség?

Ginette kérdései csak úgy záporoztak a lány felé, agyon se lehetett volna ütni. De Ingrid elővett egy apró, fekete viaszgolyót, és elvakkantott egy kurta igét, amitől a másik hirtelen elhallgatott, a gyertyalabdacs pedig egy villanással eltűnt. Ginette kettőt pislogott, majd még hármat. Mindenki csak nézett.

– Mi történt? – kérdezte Lucille értetlenül.

– Ez egy agytisztító varázslat. Kiüríti az elmét, hogyha túlzottan összeakadnának az ember gondolatai. Tudjátok, olyankor jön az a bosszantó érzés, amikor valami eszetekbe jutott, de mire kimondanátok, elfelejtitek, és hiába erőlködtök, nem tudjátok felidézni.

– Bunkó.

Ginette ennyit tudott durcásan kinyögni hirtelenjében. Ingrid arca hirtelen elkomorodott, és szapora léptekkel odasétált hozzá. Az teljesen ledermedt, és a lányra meredve hátrált egy lépést.

– N-nem úgy értettem…

Azonban Ingrid a hasának nyomta a könyvet, és azt mondta:

– Most te jössz.

– Ho-hogy én??

– Igen. Leülünk ide, a szőnyegre egy körben, te pedig kipróbálod.

– D-d-de akkor most meg kell szúrjam magam?

– Nem kell, azóta vadászok a vérzésekre, és van egy csomó gyertyám. Ráadásul már a táskámnak is vannak rejtekzsebei, amibe úgy tudok elrakni dolgokat, hogy ne foglaljanak benne helyet, meg ne legyen súlyuk se.

– Ez eszméletlen… Ilyen nekem is kell… – suttogta áhítattal Ginette, és átvette a könyvet.

– Ha belegondolok, ahogy kirántok a táskámból egy hatalmas, kétkezes kardot… – húzta perverz vigyorra ajkait Elise – A büdös kis suttyók meg menekülnének…

– Egyébként ezt az amulettet is ezek a lények kovácsolták nekem – mutatta meg a nyakláncát Ingrid. A többieknek eddig fel se tűnt, hogy rajta van… Még Hiroko-nak sem, pedig egy pár órája még…

– De úgyis fiatal az este, szerintem nyújtsuk el egy kicsit, nem? – mondta Ingrid, és sokatmondó pillantást vetett Ginette-re, aki úgy tűnt, vette a lapot és leült.

– A harminchetedik oldalon van.

– Ennyire sokat használod?

– Igen, meg ez egy hasznos varázslat is, jó, ha tudom, hogy hol találom meg, ha szükség van rá…

A többiek időközben köréjük gyűltek, és árgus szemekkel figyelték a lapokat, amiken fölül a varázslatok jelei és más, ikonszerű besorolásai voltak, alul pedig a pontos működési leírásuk. Bár nagyon apró betűkkel volt írva némelyik, valahogy mindenki tisztán látta az összes írásjelet bennük.

– És ez tényleg megfagyasztja az időt? – kérdezte érdeklődve Suzanne.

– Nem egészen – mustrálta az oldalt elmélyülten Ginette. – Ha jól értem, valami olyasmi van ideírva, hogy egy párhuzamos… világot, vagy mit hoz létre…

– Félsík – jegyezte meg Ingrid. – Olyan, mint egy fotó: a környezet ledermed, de képes vagy átvinni magaddal bizonyos dolgokat, vagy akár élőlényeket is. Én egy verébbel próbáltam ki.

– Szóval, létrehoz egy ilyet, és ott csak nekünk telik az idő – zárta rövidre a témát Ginette. – Azt mondja, hogy… kell hozzá egy száztizenöt cseppes gyertya… Tényleg, te honnan tudod, hogy hány cseppesek?

– Mindnek van egy személyazonossága… vagy inkább… egyedisége. Nem tudom, de érzem. Megismerem. Legalábbis, ami belőlem van, azt igen. De már másokéba is keve-rek egy kicsit a saját véremből, így mindig tudom, hogy mennyinek felelnek meg.

– De tényleg, akkor te most bemész a mosdóba a koliban, és kiturkálod a tamponokat a szemétből, vagy mi?

– Dehogyis! Ugyan egy nagyon keveset veszítek rajta, de varázslattal megtisztítom és kiemelem. Ebben az egész könyves dologban az a legjobb, hogy pontosan azt teszi meg neked, amit mondasz! Nem kell túl körülményesnek lenni, mert valahogy azok a dolgok, amiket odahív hozzád, ismerik a világunkat, és tisztában vannak a dolgok jelen-tésével.

– Akkor… Most le kell tegyem így a gyertyát, és el kell kezdenem mondogatni a szöveget?

– Igen, és ne félj, nem hagy foltot semmin.

Ezt az utolsó mondatot már inkább csak Lucille megnyugtatására mondta.

– És… tudom használni a varázslatokat a könyv nélkül is? – vetette közbe kíváncsian Elise. Egy pillanatra még Ingrid is el kellett gondolkodjon.

– Valami olyasmi rémlik, hogy van egy neve a könyvnek, és azon kell szólítani… De nem vagyok benne biztos. Néha még varázslattal se tudom megérteni a dolgokat, amiket leír… Pedig az egyszerűbb trükköket simán megértettem.

– Na jó, akkor kezdem – vett mély levegőt Ginette – Kell valami külön koncentráció hozzá?

– Csak annyi, hogy figyelj oda rá, amikor kiejted a szavakat. Mondom, semmi embertelenül nehéz dolog nincs benne. Pofonegyszerű.

– Jó, akkor… Zha Hrón, idők és terek őre, szummonáld gyermeked! Küldd el hozzám! Zha Hrón, idők és terek őre, szummonáld gyermeked! Küldd el hozzám!

A kikészített gyertya meggyulladt. Lucille felállt, és óvatosan odasétált a villanyhoz, majd lekapcsolta. A gyertya lángjának színe így meleg, vörhenyes derengéssel töltötte be a szobát. A lány folytatta a kántálást. Mikor a gyertya megnyitotta a csatornát, egy közel egy méteres gömböt ölelt körbe, majd elenyészett. A helyén kirajzolódott egy még az éj sötétjében is jól látható négyzet.

– Itt van? – kérdezte némi tétovázás után Ingridet Ginette. Az bíztatóan mosolyogva biccentett.

– Kérlek… öüm… Zha Hrón… öö… gyermeke… Add nékem kölcsönbe a pillanatot, és bocsátsd rendelkezésünkre a teret, mely körülvesz.

Négy óra. Nem mondta neki senki, de érezte. És el is ismételte:

– Négy óra. Köszönöm.

– Akkor most már van időnk bőven, hogy varázsolgassunk… – dörzsölte össze a kezét Ingrid. – Ki legyen a következő?

– Te… egy nagyon furcsa lány vagy – állapította meg Lucille. – Pedig azt hittem, ismertelek.

– Akkor jöjjél te! – nyomta a kezébe a könyvet Ginette. – Kívánd azt, hogy megtudj róla mindent!

Itt Ingridbe belenyilallt a felismerés, hogy akkor minden kiderülne róla… még az is, amit a fürdőszobában műveltek Hiroko-val… De szerencsére a szőkeség volt olyan nagyvonalú, és lemondott a lehetőségről. Szerencse…

– Hiroko, csináld te!

– Én… én nem vagyok vevő igazán az ilyen abrakadabrákra… Eleget kaptam a TV-ből is ilyet odahaza.

– Keress ki valamit. Bármit – noszogatta Ingrid.

– Nincs ötletem. Igazából, ha lenne itt egy pasi, akkor mókás lenne vele eljátszatni egy Chippendale show-t…

– Az jó! – kiáltotta Suzanne – Hozzál ide pár jó pasit!

– Jaj, ne már, ez olyan…

– Na! Ne hisztizz, inkább csináld!

– Az idéző mágiák elvileg a könyv közepén vannak – jegyezte meg csendesen Ingrid, Hiroko pedig kelletlenül fölcsapta valahol arrafelé.

Homuncles.

– Mi van? – vágott fancsali képet a lány, majd újra elolvasta:

Homuncles. Alatta: Genesis Zha Hrón gyermekeivel.

– Miért? Mi van? – kérdezett vissza érdeklődve Elise, aztán kigúvadtak a szemei:

– Úristen! Ezzel a könyvvel még varázslényeket is létre lehet hozni! Homunkuluszt idézhetünk!

– Micsodát? – kérdezte értetlenül Hiroko.

– Homunkulusz: lombikban született ember. A középkori alkimisták is próbálkoztak ilyennel; létrehozni a mesterséges embert… Ez a könyv meg képes rá! Ja… de várj… Aha… aha… Aha! De – csak egy időre fog megjelenni, és csak arra lesz képes, amit előre ráolvasol, miközben megidézed.

– Oké, akkor legyen valami fekete kosaras srác, azoknak jó hosszú lehet.

– Na, hajrá! – bíztatta Ingrid, és kikészített pár gyertyát, tekintve, hogy ez elég komoly feladatnak tűnt. Miután végigszámolta magában a gyertyák összértékét, és megbizonyosodott, hogy jó a szám, megkérte Hiroko-t, hogy kezdjen bele.

Hosszan kellett zsolozsmáznia, mire végre leégtek a gyertyák. Mikor megérkeztek Zha Hrón láthatatlan gyermekei, Hiroko elbizonytalanodott:

– De… mit idézzek akkor?

– Amit csak akarsz – felelte bíztatóan Ingrid.

– De mit akarjak?

– Akarj egy perverz szatírt! – kiabálta be Suzanne, Lucille pedig nagyot sóhajtott, és megdörzsölte a halántékát.

– Akarjak egy… perverz szatírt? Hogy megdugjon engem? Vicces vagy…

Rövidke csend, majd Lucille riadtan felsikoltott:

– Jézusom!

A lányok alkotta kör közepén, pont Hiroko-nak profilban egy groteszk teremtmény állt, apró kecskefarkincás feneke pedig egyenesen Lucille-re meredt.

A lény leginkább egy bak és egy ember ötvözete volt: két patás lábon állt, testét csatakos, fehér kecskeszőr borította. Tartása egy osonó emberére emlékeztetett, úgy görbítette a hátát. Mellső lábai emberszerű kezekben végződtek, melyek ujjainak végén fekete körmök voltak, a karjait a madarak szárnyához hasonlatosan hajlította be. Meztelen volt. Mellkasa nem volt igazán szőrös, inkább egy majoméra emlékeztetett. Feje szintén egy majom és egy kecske között lavírozott: fülei és szarvai olyanok voltak, sőt, lényegében véve az egész arc is, csak a pofa volt kisebb és emberszerűbb. A szemei viszont nagyon furcsák voltak: mandulavágásúak, sárgák, és vízszintes volt bennük a pupilla, mint a kecskéké is.

Mozdulatai fürgék voltak, úgy nézett körbe, mint valami tyúk vagy pulyka. Miután tekintete megállapodott Hiroko-én, egy hosszú pillanatig csak bámulták egymást; közben kiöltötte hosszú, kígyószerű nyelvét is egy pillanatra. Aztán a lábak elrugaszkodtak, és a sokkos tekintetek kereszttüzében mozgásba hozták a nagyjából másfél méter magas testet.

Hiroko egy elfúló sikoly közepette esett hátra, ahogy a szörnyeteg leteperte, és két mozdulattal szétszedte rajta a blúzt és a melltartót is, majd megmarkolta a melleit, és az egyiket már kecskeszájába is vette. A lány próbálta letaszítani magáról, de nem sikerült neki, az apró, és látszólag vézna test valami féktelen erőt hordozott – ráadásul egyszerre volt erőszakos, mégis kényeztető…

A metszőfogak gyengéden közrefogták a mellbimbóját, mialatt a villás nyelv szaporán körbecsiklandozta azt, és mindemellett még szívogatta is. Közben a kezek is serényen masszírozták mindkét keblét… Egyszerre félt és viszolygott, de másfelől viszont nagyon is élvezte, amit tesz vele ez a lény. Még mindig próbálta a vállánál fogva eltolni magától, de valahogy egyre kevesebb testi és lelkiereje maradt hozzá. Mintha csak erre a jelre várt volna, a teremtmény lerángatta róla a nadrágot is bugyival együtt, majd mo-hón, állatiasan nekiesett nyelvével a lány fazonra nyírt nemi szervének.

Hiroko kétségbeesetten, de kéjesen nyögött fel, ahogy a sikamlós, hosszú kígyó-nyelv körbekóstolta belülről a vagináját, miközben a kecskeajkak a szeméremajkait csó-kolták vadul. Beletúrt a valamivel gyapjasabb fejszőrzetbe, de már maga se tudta eldönteni, húzni vagy tolni akarta-e inkább. Végül megadta magát a gyönyörnek, és önkéntelen csípőmozgásának ütemére ujjbegyével masszírozni kezdte.

A többiek mozdulni se bírtak a döbbenettől. Nem is mertek. Iszonyattal a lelkükben nézték, hogy mi megy végbe a szemük láttára:

A szörnyeteg most lábra állt, megemelte Hiroko csípőjét, és duzzadt, vaskos hímtagját tövig belenyomta. A lány élvezettel, félig sikoltva sóhajtott fel, ahogyan az érzés szétáradt benne: már jó ideje nem volt része ilyesmiben, és ez most különösen jól esett neki. A lény fölé tornyosult, és a terpesztett lábakat markolva odahajolt az arcához, majd állatias, megszállott vigyorral az arcán kiöltött nyelvhegyének végeivel megcsiklandozta a lány nyakát a gégéje alatt – utána kéjesen ráhajolt a nyakára, és gyengéden beleharapva, nyelvével cirógatva erősen megszívta azt…

Hiroko tudatának egy apró szeglete még azt súgta, hogy ennek nyoma marad, de a reszkető melleiből és szemérme mélyéről fakadó érzés minden értelmet kiűzött belőle: lassan átvette erőszaktevője viselkedését, és két kézzel markolt bele a teremtmény hátának szőrébe, hogy magához szorítsa.

Az ajkak egymáshoz értek. A csók forró volt és szenvedélyes. A vékony kígyónyelv viszont hideg és sikamlós, és remegve körbecsiklandozta a lányét. A lény íze kissé fanyar volt, mégis jól esett. Hiroko már nem volt önmaga. Nyögött, sóhajtott, ahogy a gyönyöre tetőfokára hágott, már kéjesen sikoltott is, aztán a bestia teste megfeszült, és jó hat-hét kemény, hihetetlenül fenséges és intenzív lökés után megtöltötte ondójával a diáklány testét… majd amilyen követhetetlenül gyorsan jött – eltűnt.

Hiroko még vagy tíz másodpercig orgazmusban reszketett, és alig tudott magáról: a nyála kifolyt a szája szélén a kiöltött nyelve mellett, a vaginája őrülten pumpálta a pillanatokkal azelőtt még őt megtöltő vessző magmocskos helyét, sűrű, fehéres forrást fakasztva újra meg újra a lány meg-megvonagló combjai közt. Hangosan, sóhajtozva zihált, fel-le járó, fedetlen mellkasán ki lehetett venni szíve heves lüktetését.

Először Ingrid mászott oda hozzá négykézláb. Aggodalmas pillantást vetett a nagy ritkán még mindig megvonagló Hiroko-ra. Az fátyolos tekintettel nézett vissza rá, remegő, gyenge kezével megfogta a lány arcát, majd kimerült hangon azt suttogta neki:

– Köszönöm…

A többiek csak most mertek közelebb menni. Következőnek Lucille kérdezte tőle, ami a leglényegesebb:

– J-jól vagy?

A válasz csak hosszas lihegés után szakadt fel:

– Ez… isteni volt. Ha meghalnék, se bánnám…

– E-ezt te komolyan mondod? – borzongott meg Lucille, de csak egy erőtlen mosolyt kapott válaszul.

– Mi… a fene volt ez a… valami?! – fakadt ki értetlenül Suzanne.

– Egy… szatír – jelentette ki tétován Elise.

– Én ebbe belepusztulnék… – jegyezte meg szinte suttogva Ginette.

– Lehet, hogy egy kicsit félre kéne tennünk ezt a könyvet… – tette hozzá Lucille.

– Vagy épp ellenkezőleg… – pillantott rá Elise. – A könyvvel talán rendbe tudnánk szedni Hiroko-t… hogy ne is emlékezzen arra, hogy mi történt vele…

– Ezt… nem akarom elfelejteni – nyöszögte a lány. – Még sohase volt ennyire jó… Értitek? Soha… Pedig már kifogtam pár jó pasit… De ez…

– D-de nem undorodsz magadtól? – kérdezte szörnyülködve Lucille. – Nem érzed gusztustalannak, hogy egy ilyen… állatnak a… spermája tölti meg a hüvelyed??

Hiroko kábán lenyúlt a nemi szervéhez, és óvatosan belenyúlt. Zsibbadt és sajgott az egész ágyéka. Az ujjára sűrű, fehér, kocsonyás anyag ragadt. Az ajkához emelte, és megkóstolta. Lucille a viszolygástól megborzongott. Suzanne fintorogva elfordult, és Ginette-nek se hiányzott sok, hogy kövesse a példáját:

– Baszd meg, mi a frászt művelsz!? Ez… fúj!! Hánynom kell tőled!

Ingrid megborzongott, majd kinyitotta a szemét. Hiroko egyenesen őrá nézett.

– Sajnálom… én… De ez valahogy… annyira… természetes volt…

– Mi!? – rivallt rá Ginette – Hogy kecskegecit zabálsz!?! Bassza meg!! És még más-fél óra sem telt el a négyből!

– Ti ezt nem érthetitek… Ehhez… még csak hasonlót sem… Soha…

– Na jól van – szólalt meg a kanapé felől Elise, kezében a könyvvel – Találtam egy varázslatot, amivel be tudjuk gyógyítani a testi sérüléseit. Az még egyszerű. Viszont az agyát könnyebb lenne sokkterápiával kimosni, mert már véráldozásról, meg hasonló beteg szertartásokról van szó azon az oldalon. Úgy tűnik, hogy az emberi akarat meg-törése nem éppen az erős oldala ennek a könyvnek.

A lányok végül lekezelték Hiroko sérüléseit, és még a ruháját is helyrehozták. Megfogadták, hogy a történtekről és a könyvről soha, de soha nem beszélnek senkinek. Bár a következő héten nem is találkoztak, utána folytatták az akkorihoz hasonló traccspartikat. Szinte minden hétvégén játszadoztak kicsit Ingrid könyvével, és rendszeresen gyűjtötték a „gyertyákat” is hozzá.

GINETTE úgy döntött, elmegy jósnőnek, és kitanul más okkult, ezoterikus tanokat is, de csalódnia kellett: csak a tarokk kártya hozott neki komolyabb eredményeket, az is csak a Tabula Smaragdina beszerzése után.

LUCILLE a cserediákok távozása után nem foglalkozott a misztikus tanokkal. Jelenleg sikeres rendezvényszervező vállalkozást üzemeltet Párizsban. Van egy gavallér élettársa is, aki divattervezéssel foglalkozik.

SUZANNE hobbiként elkezdett gyertyaöntéssel foglalkozni – ma már kimondottan csak a különleges formájú gyertyák gyártásából és eladásából él.

ELISE elmélyült a fekete és a vörös mágia tanaiban, miután csalódott a Wicca vallásban és elégette ilyen témájú könyveit. Jelenleg egy okkultista szekta alapítója és főpapnője Bordeaux mellett, azonban úgy tervezi, felvesz maga mellé egy homuncles-t is, hogy még több hívet szerezzen céljai megvalósításához.

INGRID Franciaországban töltött évei alatt Hiroko szeretője volt, utána azonban a távolság tönkretette kapcsolatukat, ezért végül elküldte a könyvet neki, és utána a régészetnek szentelte életét: elhatározta, hogy hasonló jellegű mágikus ereklyék után fog kutatni. Most Etiópiában vesz részt egy építkezésből lett ásatáson, miután állítólag egyiptomi hieroglifákat és egy pentagrammát is találtak ott.

HIROKO Ingriddel való szakítása után extrém-fetisiszta bordélyházat nyitott, ahol a legbensőségesebb ügyfeleivel megosztja Ingrid könyvének teremtményeit, melyeket maga is búfelejtőnek használt az ínséges időkben. Azóta sem tudja, hogy Ingrid honnan szerezte ezt a fura varázstárgyat, de elhatározta, hogy nem fog mágiát használni azért, hogy megtudja.

Vége

Ahogy elnéztem balra, egy szépen, térben felskiccelt, lepedővel leterített svédasztalt pillantottam meg. Úgy harminc lépésnyire volt. A sok szép, emberi végtag nyersen, kivéreztetve hevert a tálakon, ízlésesen és módszeresen feldarabolva. Szépen, lassan odasétáltam, az odafagyott szövegbuborékot és a tetemet magára hagyva. Egy tányéron ötletesen, fekete és fehér ujjak voltak elhelyezve kör alakban. Egy fehéret felkaptam, és a számba vettem. A bőre sima volt, a körme pedig hosszú. Egy női ujj volt.

Ahogy szopogattam, egyszerre megmozdult, és csonkjával a nyelvemre állva elkezdte begyével gyengéden cirógatni azt. Nagyon kellemes volt… Úgy gondoltam, hogy sokkal élvezetesebb is lehetne a dolog, ezért kinyitottam a számat, és nyelvemmel kipréseltem a tenyerembe. Ő értetlenül tápászkodott fel, és kérdő ujjlenyomattal fürkészte a tekintetem.

Elmosolyodtam, és jó mélyen belemártottam egy tál emberi izzadság-aromával megbolondított étolajba, majd ajkamon pajzán mosollyal letettem az asztalra, levettem a nadrágom, és odapucsítottam neki. Kicsit kelletlenül, de végül odadugta magát az ánuszomhoz, én pedig ráültem. Elkezdett bennem mocorogni, ami nagyon jól esett. Egyre mélyebbre araszolt a végbelemben, és elkezdte izgatni a G-pontomat. A péniszem merevedni kezdett.

Felálltam, és kéjelegve odasétáltam egy másik hidegtálhoz, amiben nyelvek voltak. Egyből kettőt is kivettem, és a magaménak a hegyével végignyaltam őket. Ők szinte azonnal megpróbáltak utána nyújtózni, de ahogyan begörbítették magukat, mindkét végük megemelkedett. Őket is a számba vettem, és hagytam, hogy hármasban kényeztessük egymást.

Már akkor a mennyekben éreztem magam, ám észrevettem egy gyönyörű, nagy combot, térd és ágyék között csonkítva. A csontdarabot heves mozdulattal kitoltam a közepéből, és helyére izzadságos olajban megfürdetett, merev vesszőmet toltam be. Szinte azonnal elkezdett vonaglani, mint egy végbél hasmenés közben.

Az ujj a fenekemben egyre szenvedélyesebben játszott az érzékeimmel, a nyelvek pedig valósággal fölfalták az enyémet. És mindennek tetejébe a comb is ott cuppogott olajban tocsogó hímtagom körül.

A határtalan kéjtől leomlottam a földre, a hátamra. Egy darabig csak nyöszörögve élvezkedtem, majd odasétált elém a döglött csóka, szájában a szövegbuborékkal, ami azt mondta: “Szeretlek!” Már mozdulni se tudtam a gyönyörtől. A csóka a mellkasomra tette a buborékot, ami a farkincájával elkezdte morzsolgatni a bal mellbimbómat, aztán maga is rám ugrott, és csőre közé csípve a jobb oldalit, apró, oszladozó nyelvével elkezdte nyalogatni.

Azt hittem, már közel a vége, és mindjárt elérem a beteljesülést, és nincs is ennél istenibb dolog a világon, amikor megmászott egy nagy éti csiga. A csóka riadtan rebbent el rólam, a szövegbuborék pedig már csak egy felkiáltójelet tudott kipréselni magából, mielőtt a hatalmas, nyálkás, kocsonyás test odapréselte hozzám. Mélyen a csiga vágytól égő alsó szempárjába néztem, ő pedig elkezdett egész haslábával masszírozni.

Most már én is tenni akartam valamit: két kezemmel magamhoz öleltem, és úgy cirógattam vég nélkül, a gyönyör mámorában. Ő is egyre hevesebben mozgott rajtam, majd hirtelen ötlettől vezérelve bevezettem az egyik szemét a számba, és elkezdtem gyengéden szopogatni. Ez nagyon tetszhetett neki, mert a többivel is azonnal hozzám dörgölőzött, én pedig simogattam, és öleltem, és az ujj az ánuszomban izgatta a G-pontom, a nyelvekkel őrülten ölelkezve csókoltuk a csiga szemét, a csóka visszaszállt mellém, és mélyen belenyalt a fülembe, a comb és a buborék a két hullámzó test között valósággal megvadulva vonaglott …

És akkor elélveztem, pont egyszerre a csigával, aki – hímnős állat lévén – átlőtte mellkasomat szerelmének magvát hordozó nyilával.

A fehér lapot vörösre festette a vérem, elmosva eme bizarr orgia nyomát is.